A cseh underground (1990)

A cseh rock az 1960-as évek közepétől kezdve többé-kevésbé együtt lélegzett Angliával és Amerikával – a korabeli friss szelektől átjárt Prága naprakészen reagált a kihívásokra. 1968 után a rendcsinálás azonban egyedülálló helyzetbe hozta: szinte az egész műfajt a tilosba kergették, rockzenésznek lenni majdnem egyet jelentett a nyílt ellenzékiséggel. A torz helyzet lehetőséget adott a „földalatti”, illegális kultúra kibontakozásának. Ugyanakkor az izoláció is megtette a magáét: ahogyan az a peremvidékeken megfigyelhető, túlélővé tett máshol már régen letűnt tendenciákat, irányzatokat.

További tényezők: 1985 után, a nyitogatás idején a szocialista tervgazdálkodás jegyében bonyolított rockpiac, a maga lehetetlen viszonyaival. Néhány igazi tehetség, akik máshogy reagálnak a törvényszerűségekre. Végül a rendszer összeomlása: a tabuk kivonulnak, és új törvények sétálnak be, amelyek azonban szintén elég kemények.

1968 után – a Plastic People

Bár a téma iránt érdeklődők számára meglehetősen jól ismert tényekről van szó, mégis idézzük fel az 1968 utáni állapotokat a cseh rockzenében. Az új hatalom ú.n. „rekvalifikációs vizsgákra” kötelezte a zenekarok tagjait. A vizsgák zeneileg feleslegesen konzervatívok voltak, nem a saját mércéje szerint mérték a rockzenét. Ám nyilvánvaló, hogy nem valamilyen belterjes szakmai kérdésről volt szó: az így megvalósuló diszkrimináció hatalmi célokat szolgált. Politikailag a rendszer iránti lojalitás volt a követelmény. A vizsgákon, melyekre 1970-től kezdve került sor, a korabeli rockmezőny 90%-a elvérzett, azaz gyakorlatilag minden jelentős zenekart betiltottak. Az ellenszegülőket a rendőrség hallgattatta el. Egyidejűleg az iskolákban, munkahelyeken, a tömegkommunikációban ádáz támadás kezdődött a hosszú haj, a farmerviselet és a szubkultúra valamennyi megnyilvánulása ellen.

A támadásokból kezdettől fogva jelentős rész jutott a legendássá váló Plastic People of the Universe-nek, azaz a „Világegyetem Műanyag Embereinek”. A Plastic People gyökerei a pszichedelikus zene ’60-as évekbeli térhódításáig nyúlnak vissza. Az együttes 1968-ban született. Magja Milan Hlavsa basszusgitárosból, Jerzy Kabes hegedűsből, Jozef Janiček gitárosból és Vratislav Brabenec szaxofonistából állt. Janiček korábban, 1966-tól a szintén népszerű Primitives Groupban játszott. A Plastic People fontos további tagja volt Ivan Jirous, a csoport ideológiai vezetője, író és teoretikus. Sem hangszeren nem játszott, sem szövegeket nem írt, tehát a szorosan vett produkcióban nem vett részt, mégis meghatározója volt a csoport szellemiségének. Szerepe John Sinclairhez, a detroiti MC 5 ideológus tagjához teszi hasonlatossá.

A Plastic People elleni támadások 1976-ban érték el a csúcsot. Ekkor az egész együttest letartóztatták. A vád engedély nélküli koncertezés volt. A tagok többsége „megúszta” 2-3 hónap elzárással, de Jirous, Brabenec, valamint két időszakos tag, Soukup és Karasek énekesek két év körüli börtönbüntetéseket kaptak. Jirous a legtöbbet – két és felet.

Ezek az ítéletek erősen megmozgatták a közvéleményt. Ekkor történt meg először Csehszlovákiában, hogy értelmiségiek tiltakozó levelekkel fordultak a hatalomhoz. A kampány túlterjedt az ország határain, olyan személyiségek csatlakoztak hozzá, mint Heinrich Böll, Günther Grass és Kurt Vonnegut. De „Szabadságot Ivan Jirousnak!” követelés olvasható a Patti Smith Group egyik albumának borítóján is. (Ivan Kral, a PSG egyik tagja született cseh volt.)

A Plastic People a tagok szabadulása után a körülmények ellenére folytatta a munkát. Élő előadásaik mindvégig lakáskoncertek maradtak. Időközben öt album felvételeit készítették elő, ezek külföldön nagylemezként jelentek meg, Csehszlovákiában pedig illegálisan terjesztett kazettaként.

Milan Hlavsa volt az, aki 1988-ban változásra szánta el magát és újjászervezte az együttest. A három régi taghoz friss erő csatlakozott, és a csoport nevét Pulnoc-ra („Éjfél”) változtatták. Ez azonban már egy másik történet.

A Jazz Szekció

A cseh zenei underground történetének másik alapfejezete a Jazz Szekcióról, azaz pontos nevén a Zenész Szakszervezet Jazz Szekciójáról szól.

A Jazz Szekció 1970-ben alakult, eredetileg félig koncertügynökségként, félig pedig hagyományos érdekvédelmi szervezetként. 1971-től kezdve Jazz Bulletin címmel rendszeres magazint adtak ki, s az általuk évente egyszer, később kétszer megszervezett Prágai Jazz Napok rangos fesztivállá fejlődött.

A ’70-es évek derekától, a jazz-rock időszaktól kezdve a rockműfaj is egyre szorosabb kapcsolatba került a Jazz Szekcióval. Sőt mi több, a színház és a film is rendszeres szereplői lettek a Bulletinnek és a rendezvényeknek, a társművészeti alkotók is aktivizálták magukat a Szekcióban. Ekképpen a Jazz Szekcióból a hetvenes évtized második felére egy általános progresszív művészeti fórum fejlődött ki.

A problémák 1977-ben kezdődtek. A Jazz Szekció önállósodási kísérleteit sorra korlátozó intézkedések követték. A Szekciónak ekkor ötezer tagja volt, míg az „anyaszervezetnek”, a Zenész Szakszervezetnek háromszáz. A különvállást nem engedélyezték, mivel a Jazz Szekció vezetősége nem felelt meg a káderpolitikának: nem párttagok irányították. Így aztán hosszasan elhúzódó harc kezdődött, időszakos betiltásokkal, újraengedélyezésekkel, kéretlen beleszólások tömegével. A szervezet profilja átalakult, mert a koncertszervezés lehetetlenné vált. A fő hangsúly a könyvkiadásra került. Összesen 22 kötetet adtak közre, ebből az utolsó tízet már illegálisan. Ugyanis 1983-ban, a további vitának véget vetendő, a hatóság az egész Zenész Szakszervezetet betiltotta.

A viszony a hatóság és az immár hatezer tagot számláló illegális szervezet között egyre durvult. A folyamat végén a bírósági tárgyalóterem következett. 1986 májusában az öt tagú vezetőség négy másodrendű vádlottját 5-5 hónapra börtönre, Karel Srp igazgatót 15 hónapra ítélték.

Srp ’88 elején szabadult. Nem keresett más foglalkozást, nyomban nekilátott szétzilált szervezete sorainak rendezéséhez. Az újjászerveződés várakozáson felül sikerült. 1988 novemberében a prágai Városi Tanács megkereste a vezetőséget, és felajánlotta, hogy kísérleti jelleggel, állami pénzek nélkül, de önállóan működhetnek. A kísérlet nem futott ki – közbejött a forradalom. Az Art Forum (ez lett a szervezet új neve) minden régi béklyójától megszabadult – helyükbe a bénító pénzügyi nehézségek léptek.

A helyzet

A forradalom előtt Csehszlovákiában csak státusszal rendelkező együttes léphetett fel nyilvánosan: a hivatásosnak vizsgával kellett igazolnia magát, az amatőrnek patronáló (ellenőrző) szervet kellett keresnie. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer a cenzúra szolgálatában állt. Szerencsére ma már nem létezik: a zenekarok azt énekelnek, amit akarnak.

A ’89 előtti időszak másik lehetetlenítő tényezője a rock körüli pénzügyek inkompetens túlszabályozottsága volt. Ezen a téren még ma sem piaciak a viszonyok, ami a „kicsiknek” ugyan nem teszi könnyebbé a fellépést, a keresettebbeket azonban megakadályozza abban, hogy érdemük szerint keressenek. Például itt van az egyik legnépszerűbb prágai csoport, a Psí Vojáci. A nézők számától függetlenül 1000 koronát kapnak fejenként egy koncertért, és ez az összeg csak nagyon magas nézőszám esetén nőhet meg – legfeljebb a duplájára.

Általában véve az igényes rockstílusok képviselői pénzhiánnyal küszködnek. Az Art Forum lényegében működésképtelen. A Rock and Pop c. színvonalas szaklap példányszáma a közelmúltban 100.000-ről 40.000-re esett vissza. De nem csupán negatív példák vannak. Jól működik mindenekelőtt a „10/15” nevű koncertiroda, amely többek között a Pulnoc, az „E” és a Psí Vojáci lemezeit adja ki. A korábban csak szórványos alternatív lemeztermelés tavaly megsokszorozódott, és immár talán nincs is jelentős zenekar nagylemez nélkül.

De most már lássuk: kik is ezek a legfontosabb csoportok?

Brno

Morvaország fővárosa sokak szemében afféle „titkos főváros”, legalábbis kulturális értelemben. A színházi és zenei élet magas színvonala méltó ellenpontjává teszi Prágának, és én is hajlok rá, hogy a legjobb együttesek leírását a brnoiakkal kezdjem.

Iva Bittovát az első HungaroCarrot fesztiválon egy duó tagjaként ismertük meg, amelyben Pavel Fajt, a kiváló dobos és ütőhangszeres volt a partnere. A művésznő azóta önállósította magát. Szóló előadását, amelyben énekel és hegedül, sajnos nem volt módom látni, de széleskörű nemzetközi sikere azt látszik igazolni, hogy megfelel a pozitív várakozásnak. A hírek szerint rendkívül zsúfolt tavalyi éve után idén pihen és komponál. Kétséges, hogy itthon mikor láthatjuk, mert időközben bizony alaposan felment a honoráriuma…

Pavel Fajt két csoport tagjaként is dolgozik. A Dunajban egykor Iva Bittová énekelt, és a vele felvett nagylemez igazi sláger volt. Ő azonban az utóbbi években már nincs a csoportban. Szerepét a gitárosok vették át, amitől alapvetően megváltozott az együttes. A Dunajt nem lehet besorolni. A zenében érzékelhető a törekvés az egyéni, sajátos megoldásokra, ugyanakkor kiváló hangszeresei révén már-már „túl” profi benyomást tesz, néha belebonyolódik a korabeli progresszív zenétől, jazzes rocktól örökölt lehetőségekbe.

Ilyesfajta érzést nem keltett bennem Pavel Fajt másik együttese, a „Jozef Boys” nevű trió, amely, ha jól sejtem, egy híres művész nevével kacérkodó szóvicc. Fajt mellett Dunaj-beli kollégája, a kiváló Vladimir Václavek basszusgitározik, és egy (nyugat-) német arc énekel és billentyűs hangszereken játszik. A Jozef Boys valóban széles zenei spektrumon dolgozik, virtuóz módon keveri a létező és nem létező stílusokat, hangmintákat, experimentális játéktechnikákat. Tavaly októberi prágai koncertjük – amely egyetlen információm róluk – felettébb emlékezetes volt.

És hogy folytassam a brnoi láncot, a nagyszerű Vladimir Václavek egy másik trióban is basszusgitározik, amelynek neve „E”. Nincs dobosuk, az ütőhangszereket a két pengetős kezeli pedálok révén. (Akár egykor a Skeleton Crew.) Az „E” sajátos gitárzenéjének fókuszában az énekes, Vladimir Kokolia expresszív, színpadias előadásmódja áll. Az „E” idén júliusban a Marseille melletti MIMI fesztivál vendége lesz, többek között a Kampec Dolores társaságában.

Prága

Prágában 1991-ben a Pulnoc, Garáz és a Psí Vojáci, vagy ahogy sokan ismerik őket, a PVO alkotják az alternatív triumvirátust.

A Pulnoc első nagylemezét nem ismerem. A második, amely tavaly ősszel jelent meg, vegyes érzéseket váltott ki belőlem. A három énekes közül a hölgy, Michaela Němcová meggyőző, de az urakról jobb emlékeim vannak a Plastic People idejéből. A zenét meglehetősen mainstreamnek találom, különösebb sajátságok nélkül.

A Garáz rhytm and blues-on nevelkedett, mérsékelten punkos-waves hangzásvilága túl sok mindenre emlékeztet ahhoz, hogy túlságosan a szívembe zárjam.

A Psí Vojáci (Kutyakatonák) centrumában a zongorista-énekes Filip Topol található. Az akusztikus zongora bizonyos archaikus karaktert ad a PVO-nak. Ezáltal az egyébként néha meglepő extravaganciák is egyfajta hagyományos közegben maradnak. Topol zongorastílusán elsősorban az improvizációs rutint vélem felfedezni, amely magán hordja a jazz, és a kortárs zene bizonyos lenyomatait is. Filip Topol énekesként kevésbé technikás, viszont megkapóan elementáris. Nagylemezükről legjobban a beindult rockszámok tetszenek. Az LP egyébként hónapok óta a legelőkelőbb helyeken szerepel a cseh-szlovák eladási listákon.

BOHÉMIAtyánk

A Psí Vojáciért nem kellett Prágába mennem. Annak ellenére, hogy a „kis” (értsd: kis költségvetésű) rendezvények eleve vesztesei a hétről hétre fokozódó pesti plakátháborúnak, a falakról szereztem tudomást látogatásukról. (Szóval azért érdemes kitenni a ragaszt.) Kíváncsivá tett az is, hogy korántsem először fedeztem fel őket a pesti klubkínálatban. Mint kiderült, ez volt a 13. koncertjük a magyar fővárosban.

Babona ide vagy oda: ez a koncert nem sikerült jól. Ugyan kellemesen zsongó háromnegyed-ház volt az Egyetemi Színpadon (őszintén szólva kevesebb nézőre fogadtam volna), de a zenét agyoncsapta a méltatlanul gyatra erősítés. A dobok mikrofonozva se voltak, a monitorok szintén hiányoztak, ami szólt, az halk volt, színtelen, dinamikátlan, differenciálatlan. Hiába, erre futotta. A közönség ennek ellenére sem viselkedett hálátlanul, de a máskor két-három órát is örömmel vállaló zenekar talán 70 percet ha játszott.

Biztos voltam benne, hogy a Psí Vojáci pesti karrierje és általában a Bohémia-estek mögött maroknyi szuperlelkes „partizánt”, de lehet, hogy egyetlen személyt találok. Így is történt. Kocsis Péter készséggel informált a rendezvénysorozatról, s mellesleg tolmácsként is segített.

Így tudtam meg, hogy a legelső Bohémia-est 1989 áprilisában volt, az ürügyet Bohumil Hrabal 75. Születésnapja adta. Az esemény rangját többek között Konrád György és Bába Iván neve fémjelezte. Az irodalom mellett sor került a knédlire, a sörre és – akkor először – a PVO-ra is. Az Egyetemi Színpad langyos hétköznapjaihoz képest valóságos forgatag volt a mintegy 800 fizető néző.

A nagy sikeren felbuzdulva a szervezők kéthetenkénti klubot indítottak. Filmvetítés, söröző, PVO koncertek. Kialakult egy párszáz fős törzsközönség. A merészebb terveknek azonban eleve gátat szabnak a pénzügyi adatok. A Psí Vojáci nem az egyetlen érdekes cseh zenekar, de minden bizonnyal az egyetlen, amely Budapest szerelmeseként 6-8000 forintos, bevételfüggő gázsiért hajlandó sokadszorra is ideutazni.

És a jövő? A Bohémia-estek feltehetőleg folytatódnak majd az Egyetemi Színpad új helyén, a Szerb utcában is. Alkalmazkodva a kisebb hely sajátságaihoz, lehetőleg színvonalvesztés nélkül. Kocsis Péter szerint a híd másik pillérét nem volna nehéz lerakni: a prágaiak a forradalom utáni nyitott helyzetben is kíváncsiak magyarokra.

 

Hajnóczy Csaba

 

Megjelent a Magyar Narancsban, 1990 körül

Advertisements