A magyar filmhang

Szakmai beszélgetés: a magyar filmhang jelene és jövője

Uránia Nemzeti Filmszínház, 2013. február 2. 11h

 

Az átlagos mozilátogató nem szentel tudatos figyelmet a filmek füllel érzékelhető oldalának, ezt mondja a tapasztalat. Talán ezért is voltak kíváncsiak a „magyar filmhang jelenéről és jövőjéről” folytatott nyilvános eszmecsere szervezői a körülbelül 50-60 főnyi közönség összetételére. A szakmabeliek sokasága mellett mindössze négyen mondták magukat a kérdésre válaszolva „civilnek”.

Az Uránia Filmnapok (a filmhang és a filmzene jegyében) tematikája, bár nem újkeletű, mégis időszerű. A film, mint több médium szintézise, már a hangosfilm születése előtt foglalkoztatta az alkotókat. A „legerősebb testvér”, egyes elméletek szerint, mégcsak nem is a látvány, hanem az irodalom. Az önálló auditív elem búvópatakként van jelen a hangosfilm megjelenése (1928) óta. Eizenstein és Balázs Béla óta sokan érveltek mellérendelhetősége, lehetőségei mellett, a filmköznyelv mégis kedveli az illusztratív, alárendelt szereposztást.

A szakmai kerekasztal jó alkalom volt arra, hogy megismerkedjünk a téma hazai potentátjaival. A beszélgetők doyenjeként Dr. Erdélyi Gábor azt a generációt képviselte, amely a hatvanas években emelkedett fel. A „Tizedes és a többiek” (Keleti Márton, 1965) után Dárday István, Gothár Péter, Vitézy László, Palásthy György és számos más rendező hangmérnökeként tevékenykedett. Balázs Béla díjas, Aranydiplomás, a Sound Design magyarországi oktatásának meghonosítója, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora 1982 óta, tankönyvszerző. A hangmesterképzés egyik vezetője.

A középgenerációhoz tartozó Balázs Gábor ugyancsak az SZFE tanára. A külső szemlélő számára első pillantásra Mundruczó Kornéllal és Hajdú Szabolccsal folytatott együttműködése (Delta, Bibliothéque Pascal stb.) a legfeltűnőbb, de jegyez például Rófusz Ferenccel közös animációs filmet (Ticket, 2011) is. 20 éves oktatói gyakorlat, számos díj (pl. „Legjobb hangmérnök” – Belo Horizonte, Brazília, 2004) áll mögötte.

A kritikát a filmekről, operáról, zenéről értekező Kolozsi László képviselte. Bár a hangsáv egésze túlmutat a zenei elemen, izgalmas lett volna egy zeneszerző a beszélgetőasztalnál. Selmeczi György sajnos betegség miatt nem tudott eljönni.

Magától értődik, hogy a beszélgetés egyik fókusza a hazai hangmesterképzésre esett. A jelenlevő számos fiatal számára valószínűleg nem volt meglepetés, de szélesebb körben kevésbé ismert, hogy az SZFE-en immár a harmadik hangmester-osztály „van bent” jelenleg. A hazai képzés (évfolyamonként 10-15 hallgató, 20-24-szeres túljelentkezés mellett) a legtöbb hasonló jellegű külföldi intézménytől eltérően a kimerítő technikai alapok mellett művészeti ismereteket, művészettörténetet, esztétikát is ad. A bolognai rendszer értelmében a BA három éve a szakoktatásé, míg az MA célja a művészképzés. A hangmesterek nem izoláltan tanulnak, például a rendezőkkel együtt is vannak tantárgyak és gyakorlatok, a csoportmunka lényegi elem.

A beszélgetés mindazonáltal szerencsére nem zuhant bele egy felsőoktatási termékbemutató száraz információhalmazába. Erről az inspirálóan moderáló Veiszer Alinda „hivatalból” is gondoskodott. Esett szó terepfelvételről, hanggyűjtésről. Az igazi hangmester szenvedélyből dolgozik. Olyan extremitások, mint zuhanó bútorok hangja a hegyoldalban, vagy gépjárművet totálkárosra verő jégeső dörömbölése, nem feltétlenül kötődnek produkciókhoz, sokszor „dobozban” várják, hogy talán egyszer szükség lesz rájuk.

Az elegáns, stúdióban folytatott utómunkával szemben a terepfelvétel a szakma kevesebb presztizst jelentő, ugyanakkor keményebb munkával járó válfaja. Ráadásul Magyarországon, nemzetközi összehasonlításban, maguk a körülmények is nehezebbek, szinte kizárt elérni például egy útszakasz lezárását a forgalomtól, mégha egy forgatás azt kifejezetten igényelné is. A dialógusok helyszíni felvételeit pedig a művészi szempontból mégoly indokolt színészválasztás színezheti: egyrészt a kifejezetten színházi beszédre kiképzett színészeket sem könnyű rögzíteni, másrészt az amatőr szereplőket pedig gyakran emberpróbáló a feladat. Balázs Gábor a Deltában főszereplő Lajkó Félixet hozta fel példának. De az alagút végén fény látszik: a kurrens színészosztályok tagjai már megtanulnak mikrofonnak dolgozni.

Szóba került, hogy miért nem foglalkozik Magyarországon a kritika a filmhanggal? Kolozsi László Báron Györgyöt idézte: gyakran eldönthetetlen, hogy a filmmel magával vagy egy adott vetítőteremmel van-e gond. Egyáltalán: nagy kérdés, hogy egy film hangjából a filmszínház mit képes megmutatni. (A tisztán zenei hangfelvételek készítői bizony nem táplálnak illúziókat: egy CD hangképét szokás a leggyatrább PC-hangszórócskákkal, valamint silány gomb-fülesekkel is tesztelni, mert a fogyasztók jelentékeny hányada ilyen készülékekkel hallgat zenét.)

A zárókérdés így hangzott: mi ma a nagy kihívás a filmhang tekintetében az alkotóknak? Azt hiszem, nem nehéz egyetérteni a válasszal: a kismonitorok és az ilyen-olyan házimozik regnálásának korában az igazi filmszínház varázsának becsét, szeretetét, a „barlang” mágiáját kellene visszaszerezni. Szemléleti váltásra várunk, egyben technikai továbblépésre, ami a közösségi élményt is képes lenne visszahozni a filmek befogadásában.

Hajnóczy Csaba

megj: manda.hu

Advertisements