Arvo Pärt

VANNAK ZENÉK, AMELYEKKEL NEM MEGISMERKEDÜNK, HANEM MEGTALÁLJUK ŐKET. A BELSŐ ZENGÉS EGY – AZONOSÍTHATÓ? AZONOSÍTHATATLAN? – ŐSPILLANAT ÓTA ÉL – FELERŐSÖDIK, ELHOMÁLYOSUL, ELŐJÖN, ELTŰNIK. AZTÁN EGYSZER CSAK ITT VAN VÉGLEG, MEGJEGYZÜNK EGY CÍMET, MAGTANULUNK EGY NEVET.

A végtelen zenei megjelenítésének legkézenfekvőbb, mégis kimeríthetetlen eszköze a hosszan kitartott hang. Tudták ezt azok, akik a középkorban (és azóta) orgonapontokkal komponáltak, tudták a tibeti szerzetesek és még sokan mások.

Valami jön fentről, valóságon túli szférákból. Meg-megáll, hogy ne feledjük a végtelent. Nyugalma és szenvedélye egy és ugyanaz.

A csellót tartják minden hangszer közül az emberi hang legközelebbi rokonának. Itt 12 cselló játszik. Mindig ugyanazt, csak máshogy – egyre közelebbről halljuk az enigmát, az üveghangok megfoghatatlan távolából a gordonkák megérkeznek saját, ember-meleg regiszterükbe. Közben a végtelen tapodtat sem tágít.

Pärt útja

Dacára minden kulturális hírzárlatnak, az Észtországi SZSzK-ban az ötvenes évek végén nem volt ismeretlen a tizenkétfokú komponálás. A zenei radikalizmus netovábbjának számított, és az ifjú Pärt számára rövid idő alatt kizárólagos kifejezési móddá vált.

Ez az időszak nehezen azonosítható azzal, amit ma Pärtnek tulajdonítunk. Disszonancia és lárma uralja a schonbergi értelemben vett expresszionizmus jegyében. A hatás nem is maradt el: 1960-ban a 25 éves alkotót a kultúrpolitika a Szovjetunió legveszedelmesebb komponistájává nyilvánította. A döntés első számú oka a Nekrológ c. nagyzenekari darab volt.

Part nem volt részese a hivatalos zenészi-zeneszerzői intézményrendszernek, főállásban az Észt Rádió hangmérnöke volt egészen 1967-ig. A pártkritika zeneszerzői munkáját nem érintette közvetlenül. Nem írt sokat, de folyamatosan dolgozott. Fokozatosan szakított a dodekafóniával. Az elválás útja a kollázs volt: mások műveit, elsősorban Bachot idézte saját darabjaiban. 1966: egy figyelemre méltó felkérés, csellóverseny Msztyiszlav Rosztropovics részére. 1968: Credo zongorára, vegyeskarra és zenekarra – az út végállomása. Bach immár túlsúlyba került. Ráadásul a vallásos tematika felizzította a polit-szenvedélyket is: cikkek, betiltás.

Szünet következik, éveken át. Nincs miről beszélni, és Pärt hallgat. Istent keresi, és végül a gregorián énekben találja meg azt, amire szomjazik. A középkori katolikus templomi ének sem tartozott a piros színű tradíciók közé, Pärt korábban egyáltalán nem ismerte (!). A felfedezés ösvénye egy tízperces lemezfelvételen át vezetett az aprócska tallini templomba, ahol fellelhető volt egy Liber Usualis, a gregorián misekönyv.

Tintinnabuli és az orosz ortodox

Pärt nem idéz, és nem dolgoz fel gregorián dallamokat, pedig ezzel voltaképpen csak a középkori gyakorlatot követné. Nem is talál ki ’kvázi-gregoriánokat’, zenéjét hallgatva fel sem merül, hogy itt imitálásról volna szó. A hangsúly a szellemi azonosságon van, ebből keletkeznek formai rokonságok: a koncentráció magas foka, az egyszerűség, az egyszerűség bősége.

Tintinnabulu: csengettyű. A szerző maga nevezi stílusát a csengettyűk zenéjének. Tudatos, szélsőséges redukció ez, egyfajta minimalizmus, de nagyon más, mint a New York-i. A ’csengettyű-szólamok’ – amelyek énekhangokon vagy a legkülönbözőbb hangszereken szólalnak meg – gondoskodnak arról, hogy a darab során alap-hármashangzat állandóan jelen legyen. Ezáltal uralkodik ebben a zenében a harmónia, innen ered az állandóság érzete. Mindazonáltal távolról sem egy bemerevedett módszerről van szó, kivételes gazdagság, sokféleség születik a formálás során.

Pärt számára központi kérdés a betű szerinti értelemben vett vallás. Nem sokkal, a gregorián zenével való találkozása után felekezetet változtatott, az orosz ortodox egyházhoz csatlakozott. (Addig lutheránus hitben nevelkedett). Kettős azonosság született ezáltal: ortodox teológiai háttérrel a katolikus zeneiséghez, sőt a katolikus liturgiához kapcsolódó darabok sora jött létre. Az ortodox hagyomány, a szigorú szertartási rend nem ad terepet a kortárs zeneszerzői ihletnek. A hangszerek használatát nem engedi, nincsenek benne újonnan megzenésíthető formák, hiányzanak az előadási alkalmak. A katolikus egyházi zene viszont mindamellett, hogy a fenti kérdésekre nyitott, az európai zenetörténet egyik fő színtere is, elválaszthatatlan attól. Pärt, aki például Palestrinát és Victoriát nevezi a számára legfontosabb régi mestereknek, természetes módon kötődik ehhez a hagyományhoz. Így születik a szláv óhittől ihletve Missa, János-passió, 121., 117. és 131. Zsoltár, Te Deum és Dies Irae – valahogy úgy, ahogy – Sztravinszkijnál is történt.

Emigráció

Az említett darabok nagyobb része már nem Észtországban született. Pärt 1980-ban családjával Bécsbe utazott, és nem tért vissza Tallinba. Másfél éves ausztriai élet után Nyugat-Berlinbe költözött, és – a rendelkezésre álló források szerint – ma is ott él. Egymás után születtek a gyorsan népszerűvé váló művek: a Britten emlékére írt Cantus, a Fratres különböző változatai, az Annum per annum orgonára, a Hymn To A Great City. A felkérők között a legrangosabb európai zenei intézmények szerepelnek: a Berlini Rádió szimfonikus zenekara, a Salzburgi Ünnepi Játékok, a Westdeutsche Runkfunk, a Bayerische Rundfunk, a Witten-i Új Kamarazene Fesztivál például. Zeneműkiadóként a bécsi Universal áll Pärt mögött. Lemezeit a Deutsche Gramofon jelenteti meg. A legsikeresebb felvétel a nagyszabású vokális művek, az Arbos és a Passio Domini Jesu Christi Secundum Johannem mellett a Gidon Kremer, Keith Jaretté és Alfred Schnittke neveivel fémjelzett Tabula Rasa c. CD/LP, amelyen a címadó kéttételes mű mellett a Fratres két változata és a Cantus szólal meg.

Hajnóczy Csaba, 1993, a Magyar Narancs részére

Köszönet a gépelésért Kondor Valinak

Arvo Pärt saját magáról és zenéjéről

„Zenémet csak feltételesen lehet tonálisként meghatározni. Nem hagyja magát tonális zene klasszikus fogalmával azonosítani. Inkább beszélhetünk a dúr-moll hármashangzatok globális felhasználásáról.

A hármashangzatban a természetes tisztaságot, a lakonizmust és a jó hangzást találom megnyerőnek.

Ha a tonalitáshoz való visszatérés egyfajta divatjáról beszélünk, nem felejthetjük el, hogy a divatok nem véletlenül keletkeznek.

Olyan ez, mint a be- és kilégzés. Nem lehet mindig csak belélegezni, kilélegezni is kell.

Isten erősebb nálunk. A tonalitás is megkérdőjelezhetetlen erő. Az igazság egyszerű és a hozzá vezető út egyenes.

És ez, az én zenémben, a kifejezésmód állandóságában testesül meg. Mielőtt feltámadsz, meg kell halnod.

Mielőtt mondasz valamit, lehet, hogy hallgatnod kell.

A zeném mindig azután keletkezik, hogy előtte hosszasan hallgattam, méghozzá a szó betű szerinti értelmében.

Ha hallgatásról beszélek, arra a ’semmire’ gondolok, amelyből Isten a világot teremtette.

Ezért, eszményi értelemben, a csend szent.

A csend nem csak úgy egyszerűen adatott meg nekünk, hanem azért, hogy táplálkozzunk belőle. Ez a táplálék nem kevésbé értékes számunkra, mint a levegő.

Van egy szólás: ha szeretettel telve közeledünk a hallgatáshoz, akkor zene születhet.

A zeneszerzőnek gyakran nagyon sokáig kell erre a zenére várnia.

Ez a bensőséges várakozás éppen az a csend, amely olyan kedves nekem.”

* * *

Advertisements