Bob Ostertag (1995)

„AZ ELSŐ ESET, MIKOR VALAKI AZT MONDTA, MELEG, ÉS TUDOM, HOGY RÁM MONDTA. EGY PÁLCÁT LÓBÁLVA A KEZEMBEN ELSÉTÁLOK A VERANDA ELŐTT. JÉGKRÉMET ESZEM, FELNÉZEK, ÉS A VILÁG SZÉTNYÍLIK EGYETLEN SZÓTÓL, AHOGY KIROBBAN A MONDATBÓL, AZ ÉLETFOGYTIGLANI BÜNTETÉS, A ROSSZ, AMIT VALAHOGY ELKÖVETTEM, A ROSSZ, AMI VAGYOK, MELEG”

 

Sara Miles szavai, ’libretto’ Ostertag zenéjéhez. A fenti szakaszt három másik követi a mű során, tagolva a tömeg zajával egybedolgozott vonósnégyes-hangzás fejezeteit. A narrációt is vonós kíséri, többnyire szólóban, pontosan követve a szövegmondás ritmusát, zenei hangközökké transzformálva a férfihang lejtését.

Bob Ostertag ’All the Rage’ (Minden düh) című darabjáról van szó, amely 1992-ben született a Kronos Quartet felkérésére. A mű alapja egy hangfelvétel, melyet a szerző 1991 októberében, egy San Francisco-i meleg tüntetésen készített. A melegek diszkriminációja ellen hozott törvényt megvétózó kormányzóra zúduló harag megannyi más hangjelenség mellett tömeges kántálásokat (Queers fight back – We’re not going back), szóló ordítást (Burn it!), bezúzott ablakok robaját, valamint sok gay és lesbian zsebében önvédelmi jelzőkészülékként állandóan ott található sípok sivítását produkálta. A kompozíciós munka első fázisában Ostertag a ’talált’ töredékeket digitális úton zenei egységekké, szerkezetekké kovácsolta. Ezt követte a Kronosnak szánt szólamok megírása – ezek magából a rögzített anyagból származnak, annak hangszeres projekciói, helyenként direkt, máshol áttételesebb megoldásokkal operálva.

A California State Office épületének ostromáról készült felvételt Ostertag egy másik darabban is felhasználta, ennek

 

 

Burns like Fire

 

a címe. Négy részből áll, a kezdő- és a zárótételben használja a tüntetés hangmintáit. A két közbenső rész egy gospel (I got Religion) és egy Conway Twitty-szám részletén alapul. Ebben a darabban kiválóan tetten érhető, hogy mit is csinál Ostertag a samplerrel, miért tartják nem kevesen az új hangszer eddigi történetében a legkreatívabb, legöntörvényűbb alkotónak. A rapben és az egyéb popzenei formákban a hangminta sorsa, hogy kiszakad eredeti környezetéből, attól elidegenített formulává válik, és belekerül egy adott, többnyire merev ritmikai struktúrába. Abban gépiesen ismétlődik, és a vokális szólam atmoszférikus hátteréül szolgál.

Bob Ostertag nem veszi ki a mintát eredeti környezetéből, hanem éppenséggel arra használja, hogy az eredeti hangzásélményt, amelyből kiindul, kiterjessze, és új dimenziók sorozatában – néha úgy érezzük: özönébe – helyezze. A hip-hop a mintavétellel többnyire építőkockákat keres, és a hangsúly az új, meglepő kontextusra esik. Ostertag eleve olyan anyagokat választ, amelyek számára öntörvényű struktúrákat sugallnak, és alkalmasak az optikai hasonlattal ’hangtöréseknek’ nevezhető eljárások, trükkök általi transzformációra.

A Burns like Fire esetében az eredmény a minimalista folyamatzenékkel mutat rokonságot, de a szerkezet lazább, improvizatívabb, mint SteveűReich szalagzenéiben, például a ’Come out to show them’ címűben. Mintha itt egy (vagy több) mozgó kamera pásztázná a majálist, szemben Reich rögzített közvetítőkocsijával, mely előtt korrekt módon elvonul az egész menet.

Másféle, szaggatott, ’kis formákból’ összerendeződő képlet a ’Sooner or Later’. Itt az eredeti minta egy önmagában is megdöbbentő, végletesen emocionális felvétel. Egy 10 év körüli salvadori fiú monológja, amint a Nemzeti Gárda által lelőtt apjának ássa a sírt. A három zenei elem, amelyből Ostertag elindul, a fiú zokogásba csukló siratása, az ásó zörgése és egy légy döngése. Ostertag háromnegyed órás ’gyászmisét’ teremt a félpercnyi hangszalagból, mantraszerű imákat, polgárháborús atmoszférát, gyászt, fájdalmat, a halál hidegét, túlvilágot, a harc folytatásának szellemét varázsolja elő belőle.

A ’talált’ zenék mellett Ostertag

 

 

muzsikusokkal

 

is dolgozik, eleve zeneként megszülető hangokból kibontakoztatva immanens lehetőségeket. Az Attention Span CD első részében John Zorn szaxofonjátékát keveri meg (Ugye apa most ment be a disznó a tyúkólba? – kérdezte kisfiam az egyik fragmentnél), míg a második részben Fred Frith saját maga Ostertag által eltorzított tükörképével játszik duókat.

Ez a lemez előtanulmány lehetett a Say No More – programhoz. A Say No More egy virtuális együttes. Ostertag félórás prekoncepció nélküli, szabad improvizációt kért Mark Dresser bőgőstől, Joey Baron dobostól és Phil Minton énekestől. „Nagyon, nagyon nehéz volt csinálni, mert a szalagoknak, amiket küldtek, semmi közük nem volt egymáshoz. Egyáltalán semmi. És nem akartam őket magukban álló hangokra szedni, valahogy meg akartam tartani a zenét, amit játszottak”.

Két évig tartott, míg elkészült a lemez, nekem – bár nem könnyű a választás – személyes kedvencem az Ostertag-katalógusból. Ostertag azt akarta, hogy a zene éppúgy ez övé legyen, mint a zenészeké. Modifikált játékuk alapján is jól felismerhetőek legyenek, mégis egy új egységbe rendeződjenek produkcióik. A Say No More játék a lehetetlennel. Az első hallgatásoknál akár az ember háta is borsódzhat a felismeréseknél: nem, ezt még Phil Minton sem csinálhatja direktben. De fontos elem az egyensúlyozás – Ostertag valóban játszik a lehetetlennel, a lemez olyan, mintha majdnem élőben született volna. És ez a koncepció része. Immár megjelent a Say no More – in Person, melyen a zenészek az első lemez – természetesen eljátszhatatlan – szólamait próbálják élőben interpretálni. Ebből a tervek szerint születik majd egy virtuális Say No more – 3., – és így tovább.

És most néhány adat a pályarajzok kedvelőinek. Bob Ostertag

 

1957-ben

 

született az Új-Mexikó állambéli Albuquerque-ben. A hetvenes években, Jimi Hendrix és Miles Davis után Cage, Varese, Steve Reich kezdte érdekelni. Két évig tanult az Oberlin Conservatory-ban. A második év végén Anthony Braxton tartott szemináriumot, és utána meghívta Ostertagot Creative Music Orchestra elnevezésű együttesének európai turnéjára. Ostertag ezután már nem kívánta az iskolapadot. New York City-be költözött, Zorn, Frith és más meghatározó személyiségek alkották zenei és baráti körét.

1981-ben teljesen felhagyott a zenéléssel. Politikai motivációja a salvadori gerillákat támogató amerikai szervezetbe vonzotta. Hosszú időt töltött Közép-Amerikában, és az ott szerzett tapasztalatok teljesen megváltoztatták a gondolkodását. Később A Committee in Solidarity with the People of El Salvador-ból kirúgták – túl sajátosak voltak az ötletei. Ettől kezdve szabad újságíróként tevékenykedett. A térség szakértőjévé tette magát, és a hivatalos amerikai lapok egy részétől kezdve perui, vagy fülöp-szigeteki baloldali orgánumokig nagyon sokfelé dolgozott. 1988-ban jött el a pillanat, mikor eldöntötte: nem akar salvadorivá válni, inkább a zenészpályát folytatja. San Francisco-ba települt, ma is ott él. A felvételek mellett koncertezik is, 1995 tavaszán szólóturnét bonyolított le az Egyesült Államokban a Burns like Fire és a Sooner or Later anyagával.

 

 

Diszkográfia

Fall Mountain (Ned Rothenberg és Jim Katzin társaságában)

Parachute, 1979 – LP

Getting a Head Rift, 1980 – LP

Voice of America (Fred Frith és Phil minton társaságában)

Rift, 1982 – LP

RecRec, 1992 – CD

Attention Span (Fred Frith és John Zorn közreműködésével.)

RecRec, 1990 – CD

Sooner or later RecRec, 1991 – CD

 

 

Hajnóczy Csaba, 1995

Megjelent a Magyar Narancsban

Köszönet a gépelésért Kondor Valinak

Advertisements