Bowie Budapesten (1990)

Megpróbálom elképzelni, milyen lett volna, ha David Bowie 1975-ben, 15 évvel ezelőtt látogatott volna Budapestre, első virágzásának teljes pompájában. A hatóságok, ha jól sejtem, akkor még nem szimatoltak veszélyt, homályos emlékeim alapján nem sokkal korábban még a Komjáti–féle Vasárnapi Koktélban is felbukkant egy-egy Bowie-szám. Izgalmasabb kérdés, hogy hányan lettek volna a közönségben, akik nem értették volna félre az excentrikus rocksztár gesztusait, például hányan nem hitték volna el, hogy egy igazi fasiszta politikai kalandor tévedt ide, hogy a talán legrikítóbbra, az akkoriban Bowie által sajátságos kontextusban felhasznált náci szimbolikára utaljak.

5 évvel később, 1980-ban már termékenyebb kommunikáció alakulhatott volna ki az időközben Molnár Gergely és a Spions, valamint a magyar új hullám éppen akkor bontakozó első generációja által puhítgatott talajon. Egy 1980-as pesti Bowie–bulit afféle csehszlovák típusú házifesztiválnak képzelek, amelynek a forgatókönyv szerint rendőrségi razzia vethetett volna véget.

A fordulatot hozó fél évtized 1980 és ’85 között telt el. 5 éve már a hazai TV-ben is láthattuk – hallhattuk: Let’s Dance! Táncoljunk. Bowie ekkor már Magyarországon is kétségkívül elismert sztár. A művész, a közönség és a hatóság háromszögében a közeledések irányait és mértékét most nem firtatom. Meg vagyok róla győződve, hogy 1985-ben csak azért nem volt kirobbanó sikerű Bowie – koncert Budapesten, mert megfizethetetlen volt.

Hogy mitől vált lehetségessé a lehetetlen, az ismét túllépi lehetőségeimet. Így maradjunk a tényeknél: az egyetemes rock- és poptörténet egyik legkiemelkedőbb személyisége, az utóbbi majd’ negyedszázad egymást követő generációiból sokaknak útmutatója, David Bowie, a kiváló énekes, zeneszerző, költő, gitáros, táncos, pantomimes és színész, szeptember 4-én koncertet adott egy budapesti futballstadionban. Sound and Vision – Hang és látvány a turné címe, benne foglaltatik a Bowie-t naggyá tévő koncepció lényege: a rockandroll cselekményre nem szoruló, totális színháza.

A Sound-ot a számok többségében ritmusgitározó Bowie-val együtt öttagú zenekar szolgáltatta, hagyományos rock-összeállításban: gitárok, basszusgitár, billentyűsök, dob. A szólógitáros Adrian Belew maga is a hetvenes évek rocknemzedékének nagyságai közé tartozik, szólamai és szólói a stílus mesterfokát képviselik. Virtuozitása jól illeszkedett az egyébként alapvetően énekközéppontú repertoárba. A zenekar precízen és jól játszott, impozánsak voltak a lemezekről jól ismert vokálszólamok. Bowie úgy énekelt, ahogy azt tőle el lehet várni: végig teljes intenzitással, az apró részletekre is gondosan ügyelve. A 18 évvel ezelőtti Ziggy-korszak dalait például ugyanazzal a magasan csengő „androgén” hanghordozással adta elő, mint amit a lemezek őriznek.

A Vision, azaz a látványelemek elsősorban a kivetítőkön látható filmekre szorítkoztak, amelyek a tömegkoncerteken szokásos élő kivetítéssel váltakoztak, időnként montázsokká alakulva. Ez természetesen messze elmarad a régi vízióktól, például az 1974-es Diamond Dogs turné bonyolult gépezeteket sem nélkülöző kavalkádjától, de diszkrét, tolakodástól mentes professzionalizmusa végül is nem hagyta kielégületlenül a szemet. Pontosság, intenzitás, és bizonyos visszafogottság – ezeken a technikai elemeken nyugodott az egész produkció tökéletes működőképessége.

A kép persze nem csak technikai elemekből áll. Bowie ’80-as évtizede, bármilyen szemszögből is nézzük, művészileg meg sem közelíti az előzőt. A ’83-as Let’s Dance – nagylemez még belefért a képbe, mert az állandóan változó Bowie-tól afféle időszerű gesztusnak tűnt ez a kirándulás a táncparkettre, ráadásul nagyon népszerű lett. A későbbi, nagy időközökkel megjelenő albumok azonban legfeljebb a legfanatikusabb rajongók gyanakvását lehettek képesek elaltatni. Ezek után nem meglepetés, hogy a Sounds and Vision lényegében nosztalgiatúra: egyetlen új szám sincs. Ez önmagában nem feltétlenül probléma, hiszen ami egyszer jó volt, az felidézhető, szó sincs arról, hogy el kellene temetni. A most 43 éves David Bowie teremtő ereje pedig még elképesztő új dolgokkal ajándékozhatja meg a világot.

Nem tudom feledni ellenben az a benyomásomat, hogy az MTK-pálya nagy sikert aratott slágermúzeuma ellentmondani látszik egy számomra igen fontos megállapításnak. Ez a megállapítás Molnár Gergelytől, az egykori Spions együttes alapítójától származik, akinek 1977-ben keletkezett Bowie-tanulmányát a ’80-as évek elején gyűrött dossziés, rosszul olvasható házi szamizdat-kiadásban adták kézről kézre az érdeklődők. Molnár Gergely szerint Bowie jelentősége, különössége abban állt, hogy a hippy-korszak uniform nyájszelleme után az individualizmus hangján szólt; a tömegből kilógó, attól eltérő deviáns egyéniségként a tömegben rejtőző többi deviáns egyéniséget célozta, őket kereste. Nehéz elhinni, hogy 1990-ben, itt Budapesten, az a rengeteg magyar, cseh, német, jugoszláv és máshonnan való, akik végigörvendeztük ezt a koncertet, egy stadionnyi deviáns lettünk volna.

 

 

Magyar Rádió „Láttuk, hallottuk”, 1990

 

Köszönet a gépelésért Kiszler Juditnak

Advertisements