Branca

„El kell ismernem, 20 év után kinn vagyok a rock’n’rollból. Teljesen őszintén. Rock’n’roll – dependens voltam olyan hosszú ideig, ameddig csak emberileg lehetséges. Most vége.”

 

A fenti Branca-idézet 1989-ből való. Ebben az időben Glenn Branca zenéje az érdeklődők körében már nem számított ismeretlennek, a szimfóniák a 6. számúig voltak készen. A számtalan amerikai fellépés mellett lezajlott legalább két nagyobb szabású európai turné, és már a Magyar Rádió (ráadásul nem a Bartók) is bemutatott egy hosszabb lélegzetű koncertfelvételt. Branca ekkor volt 40 éves, és amit maga mögött tudhatott, az nem csupán szűken vett zenei értelemben, hanem mintegy szimbolikusan is a rock.

A történet otthon kezdődött, Pennsylvania állam Harrisburg nevű kisvárosában. Bele a közepébe, természetesen: The Crystal Ship, ez volt a zenekar neve. Mint a középiskolás együtteseknél általában, a feeling erősebb volt, mint a játéktudás, de ez csak a közönséget zavarta. Csírájában készen volt valami, nem is annyira zene, mint inkább életforma. Mert jött közben néhány év – befejezetlen – egyetem, némi londoni „tanulmányút”, aztán költözködés Bostonba, később New York-ba, de Branca úgy 30 éves koráig mindenekelőtt töltekezéssel foglalkozott.

És ha r’n’rollt emleget, akkor a sűrűjére gondol. Kívülálló külsejű fiatal emberek mindennapi tripjeire, teljes hangerőre a fülhallgatóban egész éjjel betépve, mindenféle klubokra, mindennapi nyolcórás zenélésekre a legjobb barátokkal. (Nem zenekari próba – spontán együttjáték.) Mindez pénz nélkül, vagy nagyon kevésből.

Aki ilyen intenzíven töltekezik, az előbb-utóbb megismeri az összes lehetséges inspirációs forrást. Branca elképesztő odaadással tud nyilatkozni régi kedvenceiről. Panteonjának központi csarnokát olyan együttesek népesítik be, mint az Aerosmith, Alice Cooper, az Iron Butterfly, a New York Dolls, vagy a Suicide. Ezek szinte önkényes kiemelések. Maga a zeneszerző, ha a reá ható zenékről kérdezik, a jó öreg Frank Zappáról venne példát: arról a lemezborítóról, amelyre valamennyi pozitív előkép nevét rányomtatták. Mind a százötvenet.

Branca hosszú listája korántsem csupán rockerekből áll. Itt van például a londoni Henry Cow, a hetvenes évek legelejének műfajok közötti társulata, akikbe – szokása szerint – még első lemezük megjelenése előtt szeretett belé. (Ebben a zenekarban kezdte a pályát Fred Frith, Chris Cutler és Tim Hodkinson.) Vagy itt van Gustav Mahler, aki már kamaszkorától kezdve lenyűgözte, és akinek nagy szerepe lehet abban, hogy Branca végül nagyszabású formákkal, bő méretekkel állt elő.

És mexikói maja dudák, indiai majomkántálás, afrikai és tibeti rituális zenék. Branca zenetörténeti és etnozenei kurzusa a hanglemezbolt volt, ahol dolgozott. Mindent meghallgatott.

Szívta tehát magába a rockot, de nem akart rockzenész lenni. Bostonban a hetvenes évek közepén Bastard Theatre néven szervezett előadói csoportot barátaival. Abszurd játékaikhoz hangokat is használtak: kimustrált hangszerekből és nem-hangszerekből maguk konstruálták zajszerszámaikat.

No Wave, Branca Ensamble

Az aktivizálódás igazi ideje a hetvenes évek végén jött el.

Branca a Theoretical Girls révén vette ki részét a No Wave-ből, ezt a csoportot az Európában is turnézó The Static váltotta fel. Mindkét együttes rövid ideig működött, a hátrahagyott diszkográfiák nagybetűkkel írva sem foglalnak el többet néhány négyzetcentiméternél.

Ami ezután jön, az már Glenn Branca, ahogyan ismerjük. Saját nevével jegyzett együtteseivel 1980 óta lép fel. Ezek az együttesek nem állandóak, inkább alkalomra szerveződőek. Rövid, de intenzív próbaidőszak előzi meg a koncerteket. A tagok jönnek-mennek, ki-ki elfoglaltságai szerint. Vannak persze kivételek, például Lee Ranaldo, akit később a Sonic Youth tagjaként ismert meg a világ. Ő a nyolcvanas évek elején két és fél évig állandóan Branca mellett volt. Számos koncerten és felvételen közreműködött Thurston Moore is, ugyancsak a Sonic Youth-ból. Megfordultak Brancánál Swans- és Hugo Largo-tagok is, más többé-kevésbé híres New York-i zenészekkel együtt. A tendencia mégis az, hogy a székeket egyre több fiatal, ismeretlen, és a no-wave körökön kívülről érkező muzsikus foglalta el.

Honnan tud Branca 15-20 fős együttesekre írni? A szakkritikákban az eufemisztikusan „naiv szerzőt” emlegetőktől kezdve a „zenei analfabéta” megjelölést használókig nem akad szemléző, aki ne emelné ki Branca klasszikus értelemben vett iskolázottságának teljes hiányát. Maga a maestro az autodidakta út öntörvényű mérföldköveire hivatkozik: amire szükség van, azt megtanítja a szükség. Nem a zeneelmélet a lényeg, hanem az alkotás.

A szimfóniák

Kezdjük mindjárt az elsővel: Symphony No. 1. (Tonal Plexus). A 16 tagú zenekart szoprán-, tenor-, bariton- és basszus-gitárok, illetve acéldrót-gitárok, vonósgitárok, oktáv-gitárok, valamint ütősök, fúvósok, billentyűsök alkotják. Jon Pareles, Branca egyik pozitív kritikusa a „monumentalitás ambíciójának” nevezi azt a szálat, amely közös a szimfonikus tradícióban és a rockban. Branca rock anyagokat használ, de nem holmi számokat, hanem hangorgiát szervez belőlük. Az 1. szimfónia kezdő tétele harmóniailag egyetlen E-dúr akkord (a gitár alapakkordja), a hangszerelés, a tempó és a dinamika változásai mégis intenzív élménnyé teszik.

A második tétel gamelán-parafrázis. A gongok és ütők mellett fontos szerepet kapnak az ehhez a darabhoz konstruált dróthúros gitárok, gondosan megválogatott hangszíneikkel. A harmadik tétel orgonapontos-tremolós hangfelhőiben a pszichedelikus trip-zenék reinkarnálódnak, hogy aztán a zárótételben ismét a dörömbölő extázisnak adják át helyüket. Az első szimfónia egészében véve ős-gesztus: ereje, hatása primer mivoltában rejlik.

Hangzásban és koncepcióban meglehetősen különbözik tőle a 3. A zenekar gerincét hat, ehhez a produkcióhoz épített billentyűs hangszer adja. Branca 1982 körül találta ki azt a hangolást, amely egy bizonyos alaphang felhangjait követi az első hét oktávban, összesen 127 hangot. Ez a szisztéma sajátos egybecsengéseket tesz lehetővé. Noha itt is találunk extatikus kifejleteket, durva, agresszív szakaszokat, a darab meditatív, szépen hangzó részletei érdekesen árnyalják a Branca-képet.

A 6. szimfónia gitárzene. A korábbiakhoz képest bonyolultabb a textúrája, tematikus képletei bizonyos fokig a repetitívekre emlékeztetnek. A kifinomultabb szerkesztés által még jobban érzékelhető az anyag primer brutalitása. Ez, különösen élőben, meghatározója az élménynek. Legyen szabad egy néhány évvel ezelőtti amsterdami, Paradiso-beli előadásra hivatkoznom, ahol számomra lehetetlen volt közös helyiségben maradni a 16 maximumra állított Marshallal.

Megjelent a Magyar Narancsban, 1994-ben.

Köszönet a gépeléséert Dabasi Sándornak.

Advertisements