A hazai könyvkiadás nem kényezteti el a jazz rajongóit. Ritka és jelentős produktum az a kötet, amely a JAK-füzetek 49. számát viseli. Szerzői Szabados György és Váczi Tamás, címe „A zene kettős természetű fénye”.
Szabados György a hazai jazz legmarkánsabb művelői közé tartozik, úgy zeneszerzőként, mint zongoristaként a free-jazz nemzetközi hatású egyéniségét tisztelhetjük benne. Váczi Tamás a magyar jazzkritika nagy tehetsége volt, súlyos veszteség, hogy 1987-ben, alig 30 évesen meghalt. A kötet ajánlása az ő emlékének szól.
A könyv formailag két fő részre, Szabados, illetve Váczi írásaira tagolódik, ezt követik egymással folytatott beszélgetéseik, illetve Váczi reprezentatív interjúja Cecil Taylorral, a világhírű fekete muzsikussal. Szomorú zárófejezet Szabados György 1987-es nekrológja.
Szabados György művészete sokféle megítéléssel szembesülhet, ahogyan el is térnek róla a vélemények. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy egy felettébb létező és fontos kihívást vállalt fel, és az általa adott válasznál jobb válaszok nem léteznek – legfeljebb vele egyenrangúak. A kihívás egy olyan jazz megteremtése, amely a magyar hagyományokban gyökerezik. Váczi Tamást idézem: „Szabados nem afrikai poliritmiát, hanem keleti eredetű rubatót, nem a gettóban viruló, buddhista fennköltségű bölcsességeket, hanem kelet-európai komplexusokat, nem a lokálokban lilán felszíneskedő életvitel csömörét, hanem a tömegdalon edzett előző generáció papír-kukacoskodásának utálatát hordozza magában.”
Szabados pályájának három évtizede voltaképpen szakadatlan küzdelem ideáinak és értékeinek elfogadtatásáért. Minden bizonnyal a kezdetek voltak a legnehezebbek. Ebből a kötetből csak következtetni lehet a hatvanas évek budapesti jazzéletére, és ennek a margónak is a perifériáján Szabados tevékenységére. 1979-ből való „A jazz nyomorúsága” c. írás, amelyben már egy érett, nemzetközileg elfogadott művész ír keserű szavakkal a helyzetről. Az írások zöme a nyolcvanas években keletkezett, és alapkérdésekről szól: improvizációról és kompozícióról, hagyományról és folytonosságról, a népzene és a jazz, illetve a kortárs zene és a jazz viszonyáról, Kodályról és Boulezről.
Szabados írásait olvasni szuggesztív, lebilincselő élmény. Minden mondatból a meggyőződés hallatlan ereje sugárzik. Egyértelműen kiderül belőle a rá jellemző magas fokú erkölcsi és szellemi igény, és kiviláglik az is, hogy mit jelent és milyen viszonyban van számára a magyarság és az egyetemes gondolkodás.
Váczi Tamás etikai és szellemi alapállását semmi nem választja el az iméntiektől. Írói szempontból némileg különbözik az a szerep, amelyre vállalkozik: ő inkább a krónikás bőrébe bújik. A cikkeiből összeállított gyűjtemény afféle tabló, vagy körkép az új jazz kiemelkedő személyiségeiről. Az írásokhoz a zenészek budapesti látogatásai adtak alkalmat, így Anthony Braxton-é, a Rova szaxofon-kvartetté, Phil Mintoné, Peter Brötzmann-é, Cecil Tayloré és a többieké. Ezeket a portrékat két hosszabb lélegzetű esszé foglalja keretbe: a nyitó „Improvizáció és anonimitás”, illetve a záró „Tér és vákuum – a XX. sz. és a jazz” címűek.
A kötet talán legszemélyesebb oldalait töltik meg azok az interjú, vagy inkább közös elmélkedések, melyeket Váczi Tamás és Szabados György egymással folytattak 1975 és 1987 között, 3 ülésben. Ezek mintegy összefoglalásai, sűrítményei mindannak, amiről a könyv szól. Stílusukról annyit, hogy az olvasóban mintegy felébreszti vágyat, hogy hallhassa a hangszalagot, amely feltehetőleg rögzítette őket.
Mindazoknak, akik új zenét hallanak és keresnek a jazzben, alap- könyv a „Zene kettős természetű fénye”. Revelálóan mutatja be a Szabados György zenéje mögött tornyosuló szellemiséget, és méltó emléket állít Váczi Tamásnak.
Elhangzott a Magyar Rádió „Láttuk, hallottuk” c. műsorában,
1991-ben.
Köszönet a gépelésért Farkas Sylvie-nek.
