Evreux fesztivál, Normandia, 2001

Kampec Dolores, Asian Dub Foundation, Jon Spencer Blues Explosion stb – www.bahia.hu, 2001. június

 Itt a szezon, Európa-szerte dúlnak a nyári fesztiválok. Hajnóczy

Csaba képesített zeneipari szakmunkás beszámolója Normandiából,

a “Le Rock dans tous ses Etats” fesztiválról, amely egyben a

franciaországi magyar éved egyik első eseményének is helyet adott.

 

Sziget-szerű hangulat uralta az elmúlt hétvégén az Évreux-i

(Franciaország, Normandia, Párizstól 100 km) sportpálya környékét,

ahol néhány elkerített hektárra két nap alatt 12.000 főnyi közönség, két

színpadon és egy technosátorban vagy harminc fellépő látogatott el.

Országosan ismert francia ászok, néhány angolszász sztár, valamint egy

kakukktojás Kelet-Európából, a Kampec Dolores.

 

A Kampec délután fél 5-től játszott, a B-színpad sátorteteje alatt. A

körös-körül odaözönlő közönséget (a fesztivál váltott színpadain egyszerre

csak egy produkció szerepelt) az érdeklődő szimpátiától a zajos, tömeges

tetszésnyilvánításig sikerült eljuttatni. A zenekar tőle telhetően

igyekezett, és a szakmabeliek szerint remekül szólt az erősítés – ezt

támasztja alá, hogy a “B” színpadon mindenki más is nagyon jól szólt.

 

Némi lazítás után ujjaim közt a penna váltotta fel a pengetőt, és

immár a http://www.bahia.hu tudósítójaként vegyültem el a frankofon

sokadalomban. Első megfigyeléseim az efféle események

működésének mechanizmusaira vonatkoztak. Azért az a Woodstock

(1969) esetleg érdekes lehetett. Talán volt benne valami meglepő.

Talán azt nem a minden fronton támadó kiszámíthatóság uralta. A

zene itt bizony a biznisz által kiszipolyozott, erősen felkorbácsolt

társas ösztön (sex &drugs &…) csicskása, akkor is, ha ez messze nem a

leggusztustalanabb fesztivál, ahol valaha jártam.

 

Érdekes látni, hogy a rockzene újabb és újabb generációi hogyan

lépnek bele ugyanabba. Zeneileg és máshogyan is.

 

Itt van például egy csapat, nem írom le a nevüket, mert így

reprezentatívabb a dolog. Igen fiatalok (max. 25), vékonyak, tök

egyforma gerilla-egyenruhákban nyomják. A billentyűs lány.

Szénfekete a hajuk, és egy svédországi eseményről tudósítanak. A

rendőrség belelőtt az EU ellen tüntető tömegbe, hárman meghaltak.

FUCK THE POLICE!!! Mindenki felharsan, a szám, amit ennek

jegyében megszólaltatnak, ugyanolyan jellegtelen tucat-rock, mint az egész

műsor. Biztos igaz a történet, és nem vagyok az erőszakszervezetek

barátja, mégis olyan az egész, mintha TV-t néznék. A szám véget ér,

“Mercy, mercy”, és megy tovább – számos ezrek előtt – az ügyesen

koreografált színpadi forradalom.

 

Nagyszínpad, még mindig nincs sötét. Asian Dub Foundation. Nem

tudnám megmondani így utólag, hogy minek örülhettem meg, amikor

megláttam őket a műsorfüzetben – talán a névben rejlő lehetőségnek.

(Pesten csak futólag láttam őket.) A három szóból a Foundation

stimmel – tényleg nagyon masszívak. Ázsia jelenlétét minimálisan

lehetett érzékelni, néhány sablonos hangmintát tudnék említeni.

(Tudom persze, hogy a srácok londoni pakik, európai ázsiaiak, de

nyúlhatnának mélyebbre, vannak erre példák.) Ami a dub-ot illeti,

persze semmi esélyem ellenük, biztos tényleg ilyen (is lehet) a

modern dub. De ez a zene legalább annyit köszönhet a Clash-féle

polit-punknak, mint Jamaicának. 3 hangos melódiák, 2 akkordos

harmóniai vázak, a reppelés képlete legtöbbször “titititi titititi tititá

tá (szün) és legközelebbi variánsai, és militáns kórusok véges végig,

csoportos fitness-mutatványokkal alátámasztva. (Kedvencem a négyszemélyes

térdemeléses szökdelés volt.) Dinamika nincs, végig döngölnek. Egyszer

megjelenik egy kicsit bonyolultabb ismétlődő téma (2 ütem összesen),

azonnal bebetonozzák egy négynegyedes metronóm-zúzúsba. A Nusrat Fateh Ali

Khan-nak szentelt szám hatásában olyan volt, mintha egy etnometál hazai

csapat a “Süssünk süssünk valamit” pogo-verziójával tisztelegne

Bartóknak. És így tovább. Politikailag bizonyára korrektek, ezzel nem

tudtam beérni.

 

Régóta tudható, hogy a francia pop- és rockzenék akkor jók, ha

nem az angolszászokat követik. Ez most is bebizonyosodott. A kamu-

regikről nem érdemes beszélni, a táncos acid-jazz egy fokkal jobb

volt, legsajátosabbnak egy folkos-sanzonos produkciót találtam,

obligát tangóharmonikával.

 

A New York-i Jon Spencer Blues Explosion-re azzal élesítettek rá,

hogy valamiféle Jesus Lizard-inkarnációról van szó. Sajnos ez nem

így van. Bár Spencer erősítője valami azonosíthatatlan csodabogár

volt, de a zenéjük duplaMarshall-hangzásra épülő húzós roki-roki

rokendroll. Nagyon precízen, intenzíven, stílusosan, spárga-

terpeszekkel ékítve, de minden valós extremitást kerülve. Különben

nem is engedték volna őket ennyi ember elé, hiába csinos a

zenekarvezető.

 

Volt még Muse, őket hanyagoltam. A záró aktuson aztán kitört a

teljes örömünnep. A Sergent Garcia a Jamaika-Kuba tengely

mentén, tuti stílusérzékkel és professzionalizmussal, fúvóskarral,

négy perkással tánczenét nyomott mindenki kedvére – demonstrálva,

hogy a Manu Chao példája nem hullott a semmibe.

 

 

Hajnóczy Csaba, Évreux, 2001. június 30

Advertisements