Kampec Dolores, Asian Dub Foundation, Jon Spencer Blues Explosion stb – www.bahia.hu, 2001. június
Itt a szezon, Európa-szerte dúlnak a nyári fesztiválok. Hajnóczy
Csaba képesített zeneipari szakmunkás beszámolója Normandiából,
a “Le Rock dans tous ses Etats” fesztiválról, amely egyben a
franciaországi magyar éved egyik első eseményének is helyet adott.
Sziget-szerű hangulat uralta az elmúlt hétvégén az Évreux-i
(Franciaország, Normandia, Párizstól 100 km) sportpálya környékét,
ahol néhány elkerített hektárra két nap alatt 12.000 főnyi közönség, két
színpadon és egy technosátorban vagy harminc fellépő látogatott el.
Országosan ismert francia ászok, néhány angolszász sztár, valamint egy
kakukktojás Kelet-Európából, a Kampec Dolores.
A Kampec délután fél 5-től játszott, a B-színpad sátorteteje alatt. A
körös-körül odaözönlő közönséget (a fesztivál váltott színpadain egyszerre
csak egy produkció szerepelt) az érdeklődő szimpátiától a zajos, tömeges
tetszésnyilvánításig sikerült eljuttatni. A zenekar tőle telhetően
igyekezett, és a szakmabeliek szerint remekül szólt az erősítés – ezt
támasztja alá, hogy a “B” színpadon mindenki más is nagyon jól szólt.
Némi lazítás után ujjaim közt a penna váltotta fel a pengetőt, és
immár a http://www.bahia.hu tudósítójaként vegyültem el a frankofon
sokadalomban. Első megfigyeléseim az efféle események
működésének mechanizmusaira vonatkoztak. Azért az a Woodstock
(1969) esetleg érdekes lehetett. Talán volt benne valami meglepő.
Talán azt nem a minden fronton támadó kiszámíthatóság uralta. A
zene itt bizony a biznisz által kiszipolyozott, erősen felkorbácsolt
társas ösztön (sex &drugs &…) csicskása, akkor is, ha ez messze nem a
leggusztustalanabb fesztivál, ahol valaha jártam.
Érdekes látni, hogy a rockzene újabb és újabb generációi hogyan
lépnek bele ugyanabba. Zeneileg és máshogyan is.
Itt van például egy csapat, nem írom le a nevüket, mert így
reprezentatívabb a dolog. Igen fiatalok (max. 25), vékonyak, tök
egyforma gerilla-egyenruhákban nyomják. A billentyűs lány.
Szénfekete a hajuk, és egy svédországi eseményről tudósítanak. A
rendőrség belelőtt az EU ellen tüntető tömegbe, hárman meghaltak.
FUCK THE POLICE!!! Mindenki felharsan, a szám, amit ennek
jegyében megszólaltatnak, ugyanolyan jellegtelen tucat-rock, mint az egész
műsor. Biztos igaz a történet, és nem vagyok az erőszakszervezetek
barátja, mégis olyan az egész, mintha TV-t néznék. A szám véget ér,
“Mercy, mercy”, és megy tovább – számos ezrek előtt – az ügyesen
koreografált színpadi forradalom.
Nagyszínpad, még mindig nincs sötét. Asian Dub Foundation. Nem
tudnám megmondani így utólag, hogy minek örülhettem meg, amikor
megláttam őket a műsorfüzetben – talán a névben rejlő lehetőségnek.
(Pesten csak futólag láttam őket.) A három szóból a Foundation
stimmel – tényleg nagyon masszívak. Ázsia jelenlétét minimálisan
lehetett érzékelni, néhány sablonos hangmintát tudnék említeni.
(Tudom persze, hogy a srácok londoni pakik, európai ázsiaiak, de
nyúlhatnának mélyebbre, vannak erre példák.) Ami a dub-ot illeti,
persze semmi esélyem ellenük, biztos tényleg ilyen (is lehet) a
modern dub. De ez a zene legalább annyit köszönhet a Clash-féle
polit-punknak, mint Jamaicának. 3 hangos melódiák, 2 akkordos
harmóniai vázak, a reppelés képlete legtöbbször “titititi titititi tititá
tá (szün) és legközelebbi variánsai, és militáns kórusok véges végig,
csoportos fitness-mutatványokkal alátámasztva. (Kedvencem a négyszemélyes
térdemeléses szökdelés volt.) Dinamika nincs, végig döngölnek. Egyszer
megjelenik egy kicsit bonyolultabb ismétlődő téma (2 ütem összesen),
azonnal bebetonozzák egy négynegyedes metronóm-zúzúsba. A Nusrat Fateh Ali
Khan-nak szentelt szám hatásában olyan volt, mintha egy etnometál hazai
csapat a “Süssünk süssünk valamit” pogo-verziójával tisztelegne
Bartóknak. És így tovább. Politikailag bizonyára korrektek, ezzel nem
tudtam beérni.
Régóta tudható, hogy a francia pop- és rockzenék akkor jók, ha
nem az angolszászokat követik. Ez most is bebizonyosodott. A kamu-
regikről nem érdemes beszélni, a táncos acid-jazz egy fokkal jobb
volt, legsajátosabbnak egy folkos-sanzonos produkciót találtam,
obligát tangóharmonikával.
A New York-i Jon Spencer Blues Explosion-re azzal élesítettek rá,
hogy valamiféle Jesus Lizard-inkarnációról van szó. Sajnos ez nem
így van. Bár Spencer erősítője valami azonosíthatatlan csodabogár
volt, de a zenéjük duplaMarshall-hangzásra épülő húzós roki-roki
rokendroll. Nagyon precízen, intenzíven, stílusosan, spárga-
terpeszekkel ékítve, de minden valós extremitást kerülve. Különben
nem is engedték volna őket ennyi ember elé, hiába csinos a
zenekarvezető.
Volt még Muse, őket hanyagoltam. A záró aktuson aztán kitört a
teljes örömünnep. A Sergent Garcia a Jamaika-Kuba tengely
mentén, tuti stílusérzékkel és professzionalizmussal, fúvóskarral,
négy perkással tánczenét nyomott mindenki kedvére – demonstrálva,
hogy a Manu Chao példája nem hullott a semmibe.
Hajnóczy Csaba, Évreux, 2001. június 30
