Fortissimo ütűhangszeres fesztivál (1993)

“NEM CSUPÁN MI GONDOLJUK, HOGY A LEGJOBBAK, HANEM TÉNYLEG A LEGJOBBAK A VILÁGON” – KONFERÁLTA BE AZ AMADINDA-VEZETŐ RÁCZ ZOLTÁN AZ ÁLTALUK MEGHÍVOTT NEXUS ÉS KROUMATA ÜTŐSEGYÜTTESEKET, ILLETVE KEIKO ABE SVÉDORSZÁGBAN ÉLŐ JAPÁN MARIMBAMŰVÉSZNŐT A FORTISSIMO ÜTŐFESZTIVÁL MEGNYITÓJA GYANÁNT. A KÉT KONCERT A BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL ESEMÉNYEKÉNT ADOTT BETEKINTÉST A KLASSZIKUS ZENE ÁLTAL LEGKÉSŐBB ADOPTÁLT HANGSZERCSOPORT DÖRÖMBÖLŐ, KOPOGÓ, NESZEZŐ VILÁGÁBA.

Színhely: A Vigadó a tönkrevágott folyó balpartján. A jegyek elvileg 400-500 körül kezdődnek, de a pénztárnál a 830 forintosat kínálják. /Az első napra lekéstem a sajtónevezést, de hála egy ismerős kollégának, nem kell a Narancsot megvágnom./

A közönség? A fentiekből sokat ki lehet saccolni. A magyar szó méginkább megüti az ember fülét, mint a Tilos az Á-ban. Mindamellett láttam sok szimpatikus arcot is.

A koncert kezdő lökését a Bp. III. ker.-i zeneiskola tanítványainak Aquincum Ütőegyüttes névre keresztelt csoportja adta meg. Rácz Zoltán feljebb idézett bevezetőjében meleg szavakkal méltatta az együttes mesterét, Balázs Oszkárt, akiről így a tájékozatlanok számára is kiderült, hogy már Amadindáék elindítójaként is letette a garast a hazai ütő-art asztalára. A szimpatikus, meghatódott angol-tolmácsnő minden mondatnál tiszteletteljesen bókolt a középen elhelyezett marimbánál zavartan álldogáló langaléta kamaszfiú felé. Később bejött Balázs tanár úr, vezényelni.

Mert a gyerekek már korábban a deszkákra vonultak, vagy huszan. Zömmel felsőtagozatos-formák, a néhány szélsőséget leszámítva. Kifejezetten üdítőek voltak. Balázs-darabokat adtak elő, amelyeken némileg átütött a pedagógiai célzat, de ez nem ment az élvezet rovására. Az első darabban úgy szóltak, mint egy gamelánzenekar, később más módokon használták ki a nagyzenekari hangzásban rejlő lehetőségeket. Jó lenne látni, hogy e srácok a gyerekeknek játszanak – tudok például néhány háromévest, akik teljesen beindulnának a sok püföléstől.

A koncert azonban folytatódik. Amadindáék reneszánsz zenével kezdenek. Nem vagyok erre most túlzottan rágerjedve, műsorpolitikai húzást szimatolok, de a dolog muzikalitása azért evidens – megkapó, mikor tényleg egyszerre pendülnek a marimbák.

Cage: Credo in Us. A fesztivál egyik csúcspontja. A darab a harmincas évekből való, mint Cage ütős ügyeinek java, és egyfajta Amerika-paródia. Eredetileg egy Merce Cunningham táncelőadáshoz készült. A szerző sajátos hangszerei nem hiányoznak: csőre töltött lemezjátszó, rádiókészülék, söröshordók – a mai este a Heineken és a Gold Fassl reklámmunkáját dícséri -, s még számos egyéb ketyere és bögönyő. Legjobb lett volna egyből újra meghallgatni.

Az ezt követő Yoshihisa-darab mindenekelőtt arról győzött meg, hogy az immár hatfőnyi Amadinda-legénység vokalistaként is megállja a helyét: kurjantásaik méltó társai lettek csapásaiknak.

Nexus

Az öt úr civilben van. Nem egyen-civilben, és nem fellépőcivilben. Hárman közülük tüskésen rövidhajúak és/vagy kopaszok, sörtés szakállúak, szemüvegesek, szikár arcúak. Ahogy nézem őket, nem tudom kiverni a fejemből a hatvanas éveket.

Nem pályakezdők tehát. 1971-ben alapították a Nexust, de Russ Hartenberger és Bob Becker neve egy sor klasszikus Steve Reich-lemezen is szerepel – ami egyebet nem említek, az ismeretanyagaim csekélységét fémjelzi. Pályájuk a “szokásos” állomások mentén fut: neves és még nevesebb szerzők számukra írott darabjai, híres és leghíresebb fesztiválok, művészeti fődíjak.

Ma este csak sajátot adnak elő, két közöset és két háziszerzőt. A nyitó “Kichari” improvizációnak tűnik, kottát sem látok, de lehet, hogy nem tették ki. Bill Cahn: A madarak, ez a következő. Programszerű meditatív zajkollázs tréfás hevületekkel. Szépen demonstrálja, hogy a Nexus értelmezésében az ütőegyüttes egyben a nemhangszer-hangszerek együttese is, és ez nem korlátozódik a csapnivalókra. Furulyafélék, sípocskák, glisszandofonok, vakkantgató játékszerek, forgatva suhogó zajcső, tapsfa, meg amit elfelejtettem. Mindezt egy egyszerű, szívhez szóló zongoratéma adresszálja. Vonzó darab.

John Wyre “Marubatoo” c. kompozícióját öt marimbán vezették fel a művészek – hiába no, a Yamaha jóvoltából bőven voltak Marimbák a színpadon. Tehát ezt az opuszt számomra a hangzás uralta, s valami furcsa emlékféle. Ha bizonyos távoli nagyvárosok elhagyatott aluljáróiban bolyongsz, s fentről az obligát hangszórók ilyesmit bocsájtanak rád, akkor az egyszerre idézi fel benned a tágasság, az elhagyatottság, a mégis a biztonság érzését, egyszóval valami szomorkás elégedettség, meleg dekadencia áramlik rád – ha ismered ezt. Tehát ebben a tömegben ilyen hatást tesz rám a marimbahang, amely, ha gyorsan el is hal, de nem tompul, s így vastagon összezeng, mintegy fátylak alá rejtve fényét.

Magáról a darabról még az is eszembe jutott, hogy volt egyszer egy minimal art, amelynek most éljük a posztját, s ebbe jól illeszkedtek a ragtime, sőt reggae-ihletetségű /emlékezetű?/ szakaszok – egyébként az egész szép kerekdedre volt zárva.

A “Mbira” afrikai szvit sajnos várakozásomhoz képest vérszegény és súlytalan volt. A ráadásnak választott ragtime-ok viszont nagyon ültek.

A második nap

Impozáns kezdet, az egyesített együttesek több, mint tucatnyi tagja azt a darabot adja elő, amely az egész ütőhangszeres repertoár talán leghíresebb opusza: Edgard Varese Ionizációját.

Varese, olasz származása és francia illetősége mellett, 32 éves kora /1915/ óta Amerikában élt, és ott vált a hangzó anyag kitágításának egyik legkorábbi radikalistájává. Az Ionizációt 1931-ben fejezte be, a darab emblémája, a két sziréna ma is felborzolja a hallgatót.

Keiko Abe már puszta megjelenésével azt sugallta: az én hibám, hogy korábban nem ismertem. Kétségtelenül ő volt a fesztivál legkarizmatikusabb vendége. Egész testével zenélt, ütött, szökellt, táncolt, japánosan koncentrált mozdulatai szinte rituális atmoszférát idéztek fel. Vágyat éreztem, hogy valamilyen kevésbé civilizált közegben lássam/halljam ütni őt – a Vigadó-miliő, a kosztümök és a többi körítés nem erősítették fel ezt az ősi üzenetet.

Maga a repertoár sem. Saját magának írott szólódarabjai technikai szempontból vitathatatlanul lenyűgözőek – próbáljon meg bárki három-három verővel a kezeiben akkordokat célozgatni a két és fél méteres marimbán. Mégis, bizonyos mértékig a szólóhangszeres virtuóz-irodalom sajátos hangulata áradt belém, még a “Japán dob” c. darabból is, amely innovatív játéktechnikája révén közelebb férkőzött hozzám.

Keiko Abe Svédországban él, így hát nem véletlen barátsága és együttműködése a stockholmi Kroumata ütőegyüttessel. A hat feketébe öltözött muzsikust akár egyetemista evezőscsapatnak is nézhettük volna, ahogy a színpad széléra jöttek meghajolni. Technikai felkészültségük, kamarazenélésük kifinomultsága nem kérdőjelezi meg helyüket a fesztivál mezőnyében, nem mondhatom viszont, hogy akár a magukban előadott svéd kompozíciók, akár a Keiko Abéval közös első japán darab túl mélyre szálltak volna le az agyamban. Kivétel ezalól a záró “Marimba spirituálé”, Minoru Miki munkája, amely a japán darabok zömével szemben a magamfajta európai számára magával ragadó, felszabadult örömzenének bizonyult.

 

Magyar Narancs, 1993

 

Köszönet a gépelésért Filák Zsoltnak

Advertisements