Gavin Bryars

HA MÁSHOL NEM, AKKOR A MANCS EGYIK JANUÁRI KULTURÁLIS HÍRÖSSZEFOGLALÓJÁBAN OLVASHATTUK: AZ ELMÚLT ÉV LEGKERESETTEBB KORTÁRS ZENEI LEMEZE GAVIN BRYARS “JESUS’ BLOOD NEVER FAILED ME YET” C. CD-JE VOLT. A 74 PERCES FELVÉTEL NAPJAINK EGYIK LEGMARKÁNSABB POPSZTÁRJA, TOM WAITS JELENTÉKENY KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL KÉSZÜLT.

Tom Waits-t persze nem kell nagyon mélyen ismerni ahhoz, hogy tudjuk róla: nem “olyan” popsztárról van szó. Az 51. születésnapját idén ünneplő Bryarsnek is elég egy felületes pillantás az életrajzába, és kiderül róla, hogy mindig is közel állt a határmesgyéhez. A hatvanas évek közepén jazzbőgősként aratta első sikereit. Rendszeresen dolgozott többek között Derek Bailey-vel, akiben ma az egyik legizgalmasabb innovatív gitár-improvizátort tisztelhetjük. Baráti köréhez tartozott Cornelius Cardew is, aki egyebek mellett az AMM improvizatív kvintett tagjaként, illetve mint a grafikus kottaírás szálláscsinálója vágott a dolgok elevenébe. /A grafikus kottaírás lényegében egyféle irányított improvizáció. A hagyományos kottaírás egyezményes jelrendszere helyett az előadó fantáziájára, assziciatív képességére alapoz./ S egy uccsó addíció Bryars hatvanasairól: a Portsmouth Sinfonia, a saját szervezésű zenekar, a mai Bryars Ensemble előfutára.

Az önálló művek jegyzéke az 1968-as esztendővel kezdődik. “Never Performed” – előadatlan: ez áll jónéhány cím mellett egészen a hetvenes évek közepéig. “The Squirrel and the Ricketty Rocketty Bridge” /A mókus és a rizega rozoga híd, 1971/, ez a vonzó cím valami érdekeset takarhat, a diszkográfiából kiderül, hgy kétszer is korongra került. Először egymagában játszotta fel Derek Bailey, két gitáron szimultán, majd kvartett tagjaként, Fred Frith, Brian Eno és Bryars társaságában, 8×6 húron.

Eno neve nem csupán alkalmi gitárpartnerként merül fel. Mint az Obscure, később az Editions EG kiadó tüzéhez közeli személynek, nem lehet jelentéktelen a szerepe a korai Bryars-megjelenésekben. Ebből a négy nagylemezből a már említetteken kívül a legelső, 1975-ös tűnik kihagyhatatlannak. Két szerzemény hallható rajta. Az első a Sinking of the Titanic /A Titanic elsüllyedése, 1969/, az első évek legsikeresebb opusza. A másodikhoz még visszakanyarodunk, akár a szerzője: címe Jesus’ Blood Never Failed Me Yet.

Titanic

Kockáztassunk: a rendelkezésemre bocsájtott kazettán az utolsó darab, az, amelyiknek hiányzik a címe és nem is lehet kinyomozni, nem lehet más, mint a Titanic elsüllyedése. Lassan, nagyon lassan lépdelnek a dús vonósszólamok, menetelnek a végtelenbe. A hangzás éterien konszonáns, szinte csupa dúr és moll hármashangzat. Ütőhangszerek, szalagról bejátszott beszédfoszlányok, rézfúvós basszusok színeznek. A darab első megközelítésben inkább bútor-zeneként aktivizálódik: nehéz rá huzamosabban figyelni, de mihelyt máshova kerül a koncentráció súlypontja, jótékonyan öleli körül a szobát. A második körben bukkan fel műjegyzéket s diszkográfiát tűvé téve a valószínűsíthető cím. Innen kezdve nem lehet mással foglalkozni. Lám, mit tesz egy kis kontextus.

Az After the Requiem, ez a negyedórányi szólógitár-kvartett sokkal később keletkezett, négy évvel ezelőtti darab, az 1991-es CD címadója. Furcsa címének magyarázata, hogy Bryars röviddel a Cadman Requiem után komponálta. Kettős ajánlásának fele Bill Cadmann-nak szól, akár a Requiem. A másik címzett Bill Frisell, az amerikai jazzgitáros. Az After the Requiem is lassú zene, kontemplatív, nyugodt szomorúsága egyetlen pillanatra sem törik meg. Frisell gitárja a lassú, széles ívű dallamokat úgy szólaltatja meg, mintha a hegedűt helyettesítené. Nem véletlen, hogy a kísérő trióban csak mély vonósok szerepelnek, két brácsa és cselló. Mégy egy hegedű túl fényes volna. Emlékezetesek a gitár terjedései: különös, ahogy harmonikus, meleg, érzékeny effektusként is őrzik a vad emléket.

Expresszívebb, romantikusabb darab a The Old Tower of Löbenicht /1987/. A kamaraegyüttes központi hangszere a hegedű (a felvételen Alexander Balanescu játssza a szólamot), zongoram basszusklarinét, bőgő (a szerző kezeli), és a Bryarsnél egyébként jellegzetes ütőhangszer-kollekció. A zongora egyenletesen lüktető billegése posztminimál konkrétum. A hallgatónak homályos John Adams-darabfoszlányok sétálnak elő, és kedve támad összevetni a két szerzőt.

Talált anyagból

A kurrens siker, a Jesus’ Blood története több, mint két évtizedre nyúlik vissza. A bohém 1971-es évben Bryars egy filmes barátjának segédkezett. A dokumentumfilm a londoni Waterloo Pályaudvar környékének csöveseiről szólt, a fiatal komponista a hangképek rögzítésében segédkezett. Ez magában foglalta egy sereg melódia archiválását. Az operaslágerek és populáris dallamok között kakukktojás volt a Jesus’ Blood – egy feltehetőleg eredeti vallásos népének. (Bryars  beszámolójában nem említi, hogy közismert dallamról vagy ritkaságról van-e szó – mint ahogy az sem derül ki, hogy lehet-e ismerni a szerzőt. Hja, a jogvédelem kérdéseibe jobb nem belebonyolódni.) Az énekes egy öregember volt, aki a trampek többségével ellentétben nem italozott. Azon kívül, hogy valami kalapcserélgetéssel járó játékba keveredett stáb tagjaival, csupán annyit tudhatunk meg róla Bryars tollából, hogy az énekéből áradó tiszta hit és optimizmus “felettébb ironikus kapcsolatban kapcsolatban” állott körülményeivel. Melyek nem biztos, hogy valaha is komolyabban módosultak, hisz Bryars már a darab első, 1975-ös változatot sem tudta megmutatni neki.

Pedig ez a fakó hangú öregember ugyancsak felkeltheti a hallgató érdeklődését. Végül is őt hallgatjuk 74 percen át. Igaz, hogy speciális módon: eredeti énekének egy 26 másodperces részletét, újra meg újra, ahogy a végtelenített, körbe-ragasztott szalag befejezi és újrakezdi: “Jesus’s blood never failed me/Never failed me yet/ Jesus’s Blood never failed me yet/ There’s one thing I know/ For he loves me so …”/ Jézus vére soha nem hagyott el engem/ Soha nem hagyott el engem/ Ezt az egyet tudom/ Mert Ő szeret engem.

Már az első változatnál is a technikai meghatározottságot, az LP lemezoldal lehetséges maximális hosszát választotta Bryars formaalkotónak. Ez most is így történt. A mű hat szakaszra tagolódik, amelyek a kíséret dolgában különböznek. A kezdő vonósnégyest, majd a mély vonósokat a vonósok nélküli, fúvósokból és ütősökből álló zenekar követi. A negyedik fejezet a teljes vonószenekart beveti. Eztán lép be Tom Waits. Waits nem kísér – együtt énekel az öreggel, sőt, fokozatosan előtérbe kerül. Az ötödik rész a célegyenes – ezt már csak a rövid Coda követi, a darab szférikus lecsengése.

Gyanús szuperprodukciók marketinggel terhet korszakában Bryars fontosnak tartotta ráírni a borítóra: számos évvel ezelőtt, ismeretlenül, Tom Waits levélben fordult hozzá: tudná-e pótolni elveszett legkedvesebb kazettáját, rajta a vallásos ének feldolgozásával, a mű első változatával. Innen hát a kontaktus és a felkérés.

Cikkzárta előtt röviddel hírt hoz a telefon: szeptemberben, Budapesten, a Pecsában. Gavin Bryars és együttese. Ennél jobb befejezést nehéz lett volna kitalálnom.

Diszkográfia

Hommages/LP: Crepuscule TWI 027, 1981

CD:       ”           TWI 027-2, 1990/

Three Viennese Dancers /ECM 1323, LP és CD. 1986/

The Sinking of the Titanic /Crepuscule TWI1992-2. CD. 1990/

After the Requiem /ECM 1424. LP és CD, 1991/

Megj. : Magyar Narancs, 1995 körül. Köszönet a gépelésért Kovács Andreának.

Advertisements