Hans Reichel + Only a Mother (1990)

Az Altedisc szerkesztésében hatalmas szerepe van annak a személyes segítségnek, amelyet a különböző országokban élő zenészektől, illetve lemezcégektől kapok. Amy Denio, a kiváló Seattle-i Tone Dogs énekesnője például hosszú címlistával ajándékozott meg. Ennek köszönhető, hogy kapcsolatba léphettem – többek között – Hans Reichellel, illetve az Only a Mother elenevezésű zenekarral, akik készséggel válaszoltak levelemre. Így történt, hogy a rádióban leforgathattam felvételeiket, e hasábokon pedig részletesebben is méltathatom őket.

Kissé méltatlan volna, ha Hans Reichelt ez a cikk emelné ki az ismeretlenség homályából Magyarországon. Talán nem is így van, mert elképzelhető, hogy járt már nálunk az elmúlt 10-12 évben, amióta állandó vendége az európai experimentális jazzfesztiváloknak, kluboknak.

Reichel 1949-ben született a nyugat-németországi Hagen városában. Kilenc éves korától hegedült, később helyi rockegyüttesekben basszusgitározott. 1970-ben kezdett improvizált zenét játszani. Kísérletező kedve már kezdettől fogva arra ösztönözte, hogy ne elégedjen meg az üzletekben megvásárolható hangszereken elérhető hangokkal, hanem új hangforrásokat fedezzen fel, új instrumentumokat építsen.

Reichel mutáns-hangszereinek nagy többsége a gitár valamilyen egyedileg konstruált változata. Eljátszott a húrok számának növelésével, 23 húrig jutott el. Az ütögetős játékstílus jegyében 2, 3 sőt 4 nyakú gitárt is épített. (A gitáron, ha elég hangos az erősítő, nem kell feltétlenül pengetni, elég, ha a fogólaphoz ütögetjük a húrokat. Így a jobb kéz felszabadul a pengetés alól, és két kézzel szinte „zongorázni” lehet a hangszeren. Ezt még könnyebbé és változatosabbá teszi a több nyak.) Szemre is mutatós a „Koto-gitár”, ahol a fogólap nem alkot egy egyenes síkot, hanem az egyes érintők között hullámvölgyszerű mélyedések vannak. Ha ebbe az „öbölbe” lenyomjuk a húrt, csúszkáló, le-föl kacskaringózó hangot kapunk. Ez a hangzás a jellegzetes távol-keleti citerafélét, japán nevén a koto-t idézi.

Reichel találmányainak egy másik nagy csoportját alkotják azok a hangszerek, amelyeket jobb híján „kétoldalas gitároknak” lehet nevezni. Lényegük, hogy rajtuk a húrláb a „normál” gitárokkal szemben nem jelenti a húr végét. (A húrláb a gitárnak az a része, amelynél a testen rögzítve vannak a húrok.) Reichel a húrlábat beljebb hozta, a test közepére, és ezáltal hosszú, aktívan rezgő húrszakaszt teremtett a láb másik oldalán. Míg normál gitárokon ez a szakasz legfeljebb 3-4 cm hosszú, és egészen más hangon ciripel, ha megpengetik, addig Reichel pontos rezgéstani számításokkal meghatározott, arasznyi vagy annál hosszabb húrdarabjai önmagukban is jól játszhatóak, a „rendes” szakasszal együtt pedig elképesztő felhangkombinációkat hoznak létre. A mester a lehetőségeket tovább növelte azáltal, hogy ehhez a húrszakaszhoz is érintőket helyezett.

Reichel hangszereinek gazdag tárházából végül a dachsophont mutatom be. Ez egy felettébb meghökkentő darab, akár a küllemére, akár a hangjára nézve. Adott egy vékony, hosszú fanyelv, amely a rezonátorszekrény szerepét játszó fadobozhoz van erősítve, egy mezei satu által. A fanyelv végét pedig egy csellóvonó nyüstöli. A fanyelven egy régi fajta, fogantyús itatóshengerre emlékeztető fanyomót kezel a másik kéz (amelyik nem vonózik). A fanyomó – Reichel az egyszerűség kedvéért dax-nak hívja – bundozva van, ettől változnak a hangmagasságok. A dachsophon hangját kontaktmikrofon erősíti. A hangszer alkalmas dallamok megszólaltatására, de nem idegenek tőle az egészen durva és kódolhatatlan hangok sem. Igazi „pszichedelikus” hangszer: képes rá, hasonlattal kifejezve, hogy az egérből vérszomjas fenevadat, az elefántból kecsesen piruettező műkorcsolyabajnokot csináljon.

Hans Reichelt Fred Frith, Elliott Sharp és Henry Kaiser mellett az experimentális gitározás legkiemelkedőbb egyéniségei között tartják számon. Sikerei az utóbbi időben átlépték a szűken vett kísérleti zene határait. A No.1-nek számító gitáros magazin, az Amerikában havonta megjelenő Guitar Player egyik tavalyi száma a hosszú, kimerítő cikken kívül azzal is megtisztelte Reichelt, hogy neki szentelte teljes lemezmellékletét, jeléül annak, hogy még ez az avantgárdtól igen távol álló orgánum is nagyra értékeli munkásságát.

Reichel felvételei a nagynak nem nevezhető nyugat-berlini FMP cégnél jelennek meg. Utolsó nagylemeze a The Dawn od Dachsman (1987) – ez szóló, akárcsak a néhány évvel korábbi Bonobo Beach. 1989-ben két CD-je jelent meg: egymagában vette föl a Coco Bolo Nights címűt, és Tom Corával az Angel Carvert. Előkészületben van Fred Frith-tel közös duó-CD-je.

Detroit valaha az MC 5-ről volt híres. Frank Pahl, az Only A Mother vezéregyénisége manapság arra törekszik, hogy a bizarr improvizátorokat csődítse oda. „Szeretném meggyőzni ezeket az ’impró-fejeket’ szerte az USA-ból, hogy Detroit elég jó hely, itt fel kell lépniük. És van itt is egy sor experimentális együttes.”

A környékbeli kísérletezőket Frank Pahl minden bizonnyal jól ismeri, hiszen a Detroit melletti Wyandotte kisvárosban működő Private Studios, melynek társtulajdonosa és hangmérnöke, eme fura fejek aktivitásának centruma. Studio Animals a címe a cég 1989-es válogatás lemezének, amelyen a következő csoportok szerepelnek: Plug Uglies, Sublime Wedge, The Rascal Reporters, World 48, Ralph Martin Combo, Major Dents valamint Eugene Chadbourne – ő az egyetlen, aki szélesebb körben is ismert. Meg kell jegyezni, hogy számos zenész több produkcióban is fellelhető, így maga Pahl is négy csoport tagjaként szerepel.

De kanyarodjunk vissza az Only a Mother-höz. Az amerikaiaknak gyakran behozhatatlannak látszó előnyük van mindenféle rockzenében: ez pedig az, hogy a rock az ő legsajátabb népzenéjükből sarjad. Ez a titka annak, hogy Captain Beefheart vagy a (korai) Pere Ubu, de a Residents vagy akár Zappa, olyan elementáris tud maradni, minden extravaganciája, elborultsága, sőt elvontsága ellenére. Elementáris, mégis sokféle, egységében is eklektikus, mint maga Amerika, amelynek zenéje is a világ minden részéről odasereglettek hozadéka.

Ez az elementáris tarkaság van jelen az Only a Mother zenéjében is, persze sajátos verzióban. A hangzás alapvetően akusztikus, majdnem folkos, ám a hegedűt, harmóniumot, fuvolát és egyéb fúvósokat, és persze gitárokat, ritmusszekciót és effekthangszereket felvonultató hangszerelés mindig gondoskodik arról, hogy bizarr legyen. Az Only a Mother úgy hat, mint a Residents (szándékosan írom, hogy „úgy hat”, mert konkrét értelemben nem hasonlít): emlékeztet valamire, de oly mértékben ki van csavarva, hogy csak meghökkenni lehet rajta.

Az Only a Mother eddigi két LP-je közül a Riding White Alligators kiváló munka, nem csodálkoznék, ha az idő klasszikussá érlelné. A The Romantic Warped valamivel egyenetlenebb, de ezen is van mit hallgatni. Érdeklődéssel várjuk az új CD-t, amelyet a Ralph Records (a Residents kiadója) fog kibocsátani a közeljövőben.

 

(1990. nov. 2-4.), Alterock magazin. Köszönet a gépelésért Kemény Arankának.

Advertisements