India

KÉTÉLŰ FOLYAMAT A SOMMÁSAN ’VILÁGZENÉNEK’ NEVEZETT ’IRÁNYZAT’ TÉRHÓDÍTÁSA. EGYRÉSZT INSPIRÁLÓ, KORÁBBAN ISMERETLEN ZENÉK KERÜLNEK KÖZELEBB A KÖZTUDATHOZ. MÁSRÉSZT NEM LEHET NEM ÉSZREVENNI A PUSZTULÁST: AZ ETNIKUS POPZENÉK SZÜLETÉSE MINDENÜTT AZ EREDETI TRADÍCIÓK HALÁLÁVAL JÁR EGYÜTT.

Gyakorlatilag csak felvételeken létező zenekultúrákkal összevetve a klasszikus indiai zene, a negatív mozzanatok ellenére, egyike a leginkább intakt ellenpéldáknak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne zajlottak volna le súlyos, visszafordíthatatlan változások a birodalomnyi szubkontinens zenei életében. A hagyományos indiai zene színterei az uralkodói udvarok voltak. A hosszú és páratlanul személyes képzés (15-20 év a Mester mellett, szinte egyetlen tanítványként) után a zenész valamely maharádzsa szolgálatába került. Semmi más dolga nem volt, mint a lehető legjobbnak lenni: egy életen át a nap bárhány órájában fejleszteni tudását, hogy átadja a következő generációnak – gyakran vér szerinti örökösének. Ez a rendszer a XVI. század óta működött, könnyű belátni, hogy micsoda hallatlan szellemi tőke halmozódhatott fel az egyes udvarokban az egymást követő nemzedékek során.

A döntő változást a társadalmi struktúrák átalakulása és a tömegkommunikáció megjelenése okozta. A zárt udvari kör, a maroknyi vendég szórakoztatói nyilvános művészekké váltak. India felszabadulását követően az indiai zene bekerült a nemzeti rádióba – milliók hallhatták az élő adásban sugárzott koncerteket. Itt lépett be a képbe a korábban elhanyagolható tényező: a tudás féltése. Az indiai zene természeténél fogva a mesterfogások leutánozhatóak, ha tetszik, lelophatóak. A szűk udvari körben nem volt jellemző a konkurrenciaharc. A modern nyilvánosság óvatossá tette a zenészeket. (Nem beszélve arról, hogy egyébként is része volt a tradíciónak a szakmai titok védelme.) Az egyes stílusok, iskolák védjegyei éppen ezek a magas szellemi koncentrációval kialakított fordulatok, sajátos, másoknál fellelhetetlen fogások. Meghökkentő, de igaz: a legjobb zenészek tömege inkább lemond ezekről, nem játssza őket sem koncerten, sem felvételen, csak ne kerüljenek idegen kézbe.

És viszik magukkal a sírba. Adekvát notáció, írásbeliség nincs. A zenei nyelvnek az a gazdagsága visszahozatatlanul elvész.

Az indiai zene ’törzsanyaga’ azonban nem látszik eltűnni. A régi típusú tanítás gyakorlatilag már nem létezik. Tömegigényeket kell kielégíteni – az indiai zenében is megvalósult az oktatási nagyüzem. A csoportos tanulás fő hozadéka a standard repertoár kialakulása. (Ez a fajta megdermedés, az elevenen burjánzó köznyelv rögződése, múlttá-múzeummá válása – reprodukció kontra kreáció – az európai zenetörténetből is ismerős.)

Ezt a repertoárt pedig, még ha gazdagsága nem is éri el a száz, vagy akár ötven évvel ezelőtti állapotot, sokan akarják hallani. A döntő változások közé tartozik az is, hogy az indiai zene kikerült Indiából. A nemzetközi igényből következik, hogy az indiai zenész Európában, vagy Amerikában sokkal többet kereshet, mint otthon. Ez a száraz gazdasági tény pedig visszahat a repertoárra: magában Indiában is, az oktatásban is az került előtérbe az utóbbi harminc évben, ami külföldön sikeres volt – ami hamarabb érte el a Nyugatot. Nem utolsó dolgok persze, hiszen például

Ravi Shankar

valóban egyike a korszak legnagyobb zenészeinek. Ő megtette azt, aminek a megtétele sokak számára kérdéses volt: eljött – s hozzá idejében – Európába. Két ember révén  a legszélesebb nyilvánosság ismerkedhetett meg általa az indiai zenével: Yehudi Menuhin és George Harrison zenei és baráti társasága szinte az indiai zene egyszemélyes reprezentásává tette őt a világ számára. Az így keletkezett aránytalanság nem Ravi valamiféle fogyatékosságából ered. Az ő magasan kiemelkedő kvalitásait a mértékadó körök nagyon is ismerik. Inkább az indiai zene egészéről van szó, arról a hatalmas műfaji és stiláris gazdagságról, amellyel a Ravi Shankar által játszott irányzat, bármilyen vonzó is, egyszerűen nem áll egyensúlyban. Olyan ez, mintha a teljes nyugati klasszikus zenét egyetlen művésszel – például Glenn Goulddal – és az általa képviselt repertoárral próbálnánk képviselni.

Ráadásul az indiai zene, alaptermészetét tekintve, eleve vokális. Az elmélet magasabb rendűnek tekinti az énekelt műfajokat, az énekelt hangot a prána megjelenési formájaként értékeli. A hangszerek ezt utánozzák: eleve másodlagosak.

Vokális formák utánzása révén alakult ki a

jugalbandi

is, ez az utóbbi időkben népszerűvé vált műfaj. Jugalbandi egyszerűen indulót jelent. Mai formájában nem tekinthet vissza történelmi múltra, a század eleje előtt nem volt fellelhető. A forma, a felelgetős duó azonban az egyik alapvető vokális műfaj, a dhrupad egyik válfajában is megjelenik. A dhrupad esetében a két énekes a hangkészleten osztozik: a magas és mély regiszteren. Az instrumentális jugalbandi hangszerei is kiegészítik egymást: két egyforma hangszer társítása nem szokás. Tipikus párnak mondható a szitár és a fuvola, vagy a szitár és a sarod.

A jugalbandi népszerűvé válásában elévülhetetlen szerepe volt annak, hogy a legnagyobbak terjesztették el, a mindjárt Indián kívül is. Ravi Shankar klasszikus partnere Ali Akbar Khan volt, aki sarodon játszott. Ali Akbar apja nem volt más, mint Alauddin Khan, Ravi és az ő mestere. Alauddin maga volt az iskola, elsősorban sarodon játszott, de az indiai hangszerek teljes arzenálját ’tudta’.

Alauddin Khan a Tansenia-iskolához tartozott. Ez a hagyomány a XVI. század óta egy olyan stílust alakított ki, amely – szemben az indiai zene óceánjával – jogosan tekinthető instrumentálisnak. (Egyébként tradicionális hangszerükön, az észak-indiai vínán a dhrupad-éneklést imitálták.)

1990-ben kezdte meg munkáját New Delhiben a

Music Today

elnevezésű kiadó. 11 különböző sorozatban 115 albumot bocsátottak ki eddig, kazettán és CD-n, az indiai hagyományos zenét felölelendő. A sorozatok egyike a Jugalbandi. Az eddig megjelent négy kazettán szitárt és santoort (ezt az ősi cimbalmot), szitárt és hegedűt, tablát és pakhawaj nevű dobot, valamint gitárt és fuvolát hallhatunk. A jugalbandi kihívása abban rejlik, hogy a szokásos szólisztikus rága-előadással szemben két zenész együtt adja elő a rágát. Váltakozva játszanak, egyidejű kétszólamúság gyakorlatilag nincsen. (Ennek akadálya maga a hangrendszer.) A rága, bár nincs rögzítve és soha kétszer nem hangzik el egyformán, mégsem improvizatív műfaj. A zenész szabadsága abban áll, hogy a kompozíció, az ív felépítése közben mikor mit választ ki az adott rága ’udvarához’ tartozó kötött elemek hatalmas tárházából. Ennek módozatait is bonyolult szabályok határozzák meg. Ha egy zenész magában játszik, a tervezés az ő kezében van, csak saját ihletével és az állandó kíséretet adó tablával korrespondeál. A páros játékban közösen kell építeni: ha a másik elkanyarítja az ívet, reagálni kell. Válaszolni kell a kihívásokra, és mód van a kezdeményezésre is. Nem ízléses a megfutamodás, mint ahogyan az erőszakoskodás sem.

Impozáns, ahogyan az indiai zene asszimilálni tudta a hegedűt és a gitárt. A fordított jelenségre nincs példa. A hegedű esetében arról lehet szó, hogy ez egy tökéletes hangszer: minden lehetséges rajta, ami a hanggal történhet. Az indiaiak gitározásában van egy csavar: a hawaii-gitár elvéből kiindulva üveg- vagy fémgolyót futtatnak a húrokon, így végig csúszkálós, glisszandós hangképzés eredményét halljuk. Tökéletesen megfelel a rágák hagzásvilágának, elképesztően szólnak a lírai és az extatikus díszítések egyaránt.

A beavatatlan hallgató számára az együttjáték magas foka legerőteljesebben a hegedű-szitár kazettán domborodik ki. A santoor dallamvilága zavarba ejtően modern, szinte kortárs-zenei ezen a felvételen.

 

JUGALBANDI

Vol.1  Buddhaditya Mukherjee (szitár)

Bhajan Sopori (santoor)

Raga Lalit, Raga Jhinjhoti, Raga Mishra Kafi

 

Vol.2. Shahid Parvez (szitár)

Faiyaz Hussain Khan (hegedű)

Raga Ahir Bhairav, Raga Pilu, Raga Behag

 

Vol.3. Arjun Shejwal (pakhawaj)

Fazal Qureshi (tabla)

Dhamar, Matta Tala, Teen Tala

 

Vol.4. Vishwamohan Bhatt (gitár)

Ronu Majumdar (fuvola)

Rag Yaman, Raga Gorakh Kalyan, Mand Dhun

 

A cikk nem születhetett volna meg a Hortobágyi Lászlóval folytatott beszélgetések nélkül – köszönettel tartozom neki.

 

* * *

Hajnóczy Csaba, 1996

Megjelent a Magyar Narancsban

Köszönet a gépelésért Kondor Valinak

 

 

 

 

 

 

Advertisements