John Adams

 

„ÉN NEM HISZEM EL JOHN ADAMSNEK VAGY A JÓ HÍVŐ ARVO PÄRTNEK AZOKAT A GYÖNYÖRŰ TONÁLIS ÉS MODÁLIS ZENÉKET” – JEGYEZTE MEG EGY BESZÉLGETÉS SORÁN LIGETI GYÖRGY. OKÉ, ADOTT EGYFELŐL PÄRT ÉS MŰVÉSZETE (LD. MAGYAR NARANCS, 1993). DE MI A HELYZET ADAMS-SZEL? AZ AMERIKAI POSZT-MINIMALISTA GENERÁCIÓ TALÁN LEGÜNNEPELTEBB FIGURÁJÁVAL?

„Rendelt ideje van az ég alatt minden akaratnak” – a zenetörténet köveinek utolsó látványos elhányására a New York-i bázisú minimalista irányzat kerített sort a hatvanas évek derekától fogva. Azonban, ahogy azt a Prédikátor könyvéből is kiolvashatjuk, az ellentétes gesztusok egymásba való átcsapását nem lehet megfellebbezni. Steve Reich vagy Philip Glass már rég nem a „régi”, és a náluk 10-20 évvel fiatalabb nyomdokkövetők, ha akarnak sem tudnak mit kezdeni az önmagukban immár sémává üresedett minimalista elképzelésekkel.

John Adams b. 1947, (szül. 1947), áll gyakran neve mellett, s nem csupán azért, hogy tudjuk, hány éves egyénnel van dolgunk. Hanem, hogy össze ne keverje valaki a másik John (Luther) Adams-szel, az alaszkaival, a szikrázó, kopár hómezők zeneköltőjével. A mi Adams-ünk a Harvard egyetemen tanulta a zeneszerzést, mestere a Schoenberg-tanítvány Leon Kirchner volt. Életének krónikája szerint Adams (az akadémiai vonalon eleve kívül maradt) Reich-hez, Riley-hoz hasonlóan „szintén fellázadt képzése ellen, de a törés nem volt helyrehozhatatlan”. Az egyetemi évekre egy nagyhatású olvasmány tett pontot: Cage „Csend”-je. Költözködés következik, let’s go West, és a szerző azóta is a San Francisco-i öböl vidékének lakója.

Harmonium, Hamonielehre

Dacára minden minimalista befolyásnak, ez a szerző soha nem fordult szembe Cage-re vagy Reichékre emlékeztető módon a tradicionális Amerikával, a jenki tradíciókkal. Első jegyzett műve, a vonós kamaraegyüttesre írott Shaker Loops egy egyébként puritán és fegyelmezett, ám a megtisztító extázist vad táncban kereső kicsiny szekta, a Shakerek iránti „omázs”.

„Common Tones in Simple Time”. Közös hangok egyszerű lüktetésben /1980/, ez egy másik korai darab. A „klasszikus” repetitívekhez hasonlóan, dallami tematika helyett ritmusokat, harmóniákat, hangszíneket találunk benne. A hangszerelés és a terjedelem nyilvánvaló különbségei ellenére talán nem túlzottan erőszakolt az összehasonlítás Steve Reich „Music for 18 Musicians” c. darabjával. Reich kozmikus vibrálásához képest nem nehéz felfedezni Adams átfogóan lírai attitűdjét. Ott az energiák sugároznak, itt inkább az érzelmek áradásáról és csillapodásáról beszélhetünk.

Az első igazi reflektorfényt jelentő mű a Harmonium (1981). Sem a felhasznált szövegek, John Donne (XVII.sz.) és Emily Dickinson (XIX.sz.) versei, sem a nyilvánvaló vonzalom a magasztos, a monumentálisan fennkölt iránt nem hagy kétséget: Adams egy új korszak gyermeke, érzülete és magatartása nem azonosítható semmilyen avantgarde alapállással. „A minimalista, akinek elege van a minimálból” – akad rá a találó jelző.

A következő kvázi-szimfónia a Harmonielehre (1985), ez a címében Schoenbergre utaló háromtételes ciklus, ezúttal énekhang nélkül, majd a The Wound-Dresser és a Fearful Symmetries következett egy közös CD-n (1989). Sajátos, elégikus darab a Morton Feldman emlékének szóló Eros Piano. Szembeötlő a kettősség, amely szétválasztja a „trükkös”, gyors, energikus, a repetitív forrásvidékhez közelebb eső intonációkat a sötét, lírai-melankólikus, neoromantikus tónusoktól.

Adams számára mindazonáltal két színpadi műve volt a „nagy dobás”.

Nixon in China

Nixon Kínában – operacímnek azért nem semmi. (Még az „Einstein a parton”-t is elhomályosítja egy percre.) A szereplők közül a Nixon házaspárnak vagy Kissinger külügyminiszternek nem jelenthetett különösebb gondot helyet foglalni a nézőtéren, s Csiang Csinget is csak a Négyek Bandájának tagjaként rámért szabadságvesztés tarthatta vissza a premiertől.

1972-ben járunk. Kínában javában dúl a kulturális forradalom, akárcsak Vietnamban a háború. Washington még a Watergate-botrány előtt van. Az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság semmilyen formális kapcsolatban nem állnak egymással, 7 évvel vagyunk a diplomáciai viszony felvétele előtt. A hangulat szinte még hidegháborús, Nixonék abban sem lehettek biztosak, hogy Mao egyáltalán hajlandó lesz-e személyes találkozásra.

Peter Sellars fedezte fel éles szemével a történelmi pillanatban rejlő súlyos művészi lehetőséget, az operarendező Peter Sellars, akit a kibukott amerikai újságírók nem éppen a csodálattól hajtva tituláltak Wunderkind-nek, azaz Csodagyereknek.

A librettót is Sellars íratta egykori Harvard-i iskolatársával, az Angliában élő Alice Goodmannel. Persze Sellars is a Harvardon végzett. A felkérés rímes verspárokra szólt – a beleegyezés hősi dalműre hangzott el. A költőnő – fogadjuk el, jó érzékkel – visszautasította a helyzet eleve parodisztikus megközelítését. Goodman figurái klasszikusan ékesszólóak lettek, és nem látszanak átlépni a történelmi és a pszichológiai hitelesség határait.

Kezdődik tehát a Mű. Mint valami passió-nyitányban, a semmiből gyűrűznek elő a lá-alapú skálamenetek. Felgyűlik bennünk a mítosz. Jön a repülő.

Mint egykor a TV-híradóban, a repcsi ajtajában megjelenik Dick és Pat Nixon. Csou En Lai fogadja a küldöttség élén, kínai szokás szerint megtapsolják egymást. Csou szól elsőként: „Remélem, kellemes volt a repülőút?” Nixon válaszol: „Ó, igen, simább, mint általában, azt hiszem. Megálltunk Hawaiin egy napra, aztán Guam szigetén.”

És ez így megy tovább. Az első felvonás a tapogatózó ismerkedésé, a filozofikus riposztoké, végül a bankett egybecsendülő diadaláé. A másodikban tanúi lehetünk Pat Nixon First Lady-hez mért, kissé Nők Lapja-szerű városnézésének, majd egy kínai operaelőadásnak, amelybe trükkös módon a gonosz földesúr szerepében a Kissingert megjelenítő énekes is belekeveredik. Végül a harmadik felvonás, bő tápot adva a kritikának, a fáradt vezetők magánéletébe, az utazás alkonyatába enged betekintést. (”Ahelyett, hogy katartikus élményben foglalná össze, a négy irányból fújó szél martalékává teszi az előadást” – írta róla a londoni Opera.)

Az opera zenéjének alapképlete – alaposan leegyszerűsítve – a ritmikus hangszíntömbök felett szárnyaló, lebegő, vagy éppen pattogó, beszédszerűségből generált ének. Ebből emelkednek ki az együttesek, kórusok, valamint a csúcspont jellegű hosszabb áriák, például Csou En Lai – a CD-n is gyönyörűen énekelt – pohárköszöntője az első felvonás végéről. Adams megragadja a Mao titkárnői sleppjében rejlő zenei lehetőséget is: a Főnököt végig szavalt ismétlő vokál kíséri.

Adams operája mindazonáltal – nem igazán Adams operája. Nehéz nem azt gondolni, hogy a zene voltaképpen része a Sellars-i bűvészmutatványoknak. S ez a következő gyereknél, az 1991-ben bemutatott Klighoffer halálánál talán még inkább így van. A sztori még inkább up-to-date: az „Achille Lauro” utasszállító hajó 1985-ben lezajlott elrablásáról szól, amelyet palesztin terroristák hajtottak végre. Az akció során megöltek és tolókocsijában a tengerbe löktek egy mozgáskorlátozott amerikai zsidó férfit.

A Klinghoffer még oratorikusabb, mint a Nixon Kínában, a klasszikus, drámai cselekményeken alapuló operai felépítéssel szemben még inkább a reflexiók egymásutánjára épül. Fogadtatása művészileg és politikailag is ellentmondásos volt. „Nyitánya”, a palesztin, illetve zsidó menekültek (egyaránt 8 perc 33 másodperc terjedelmű) kórusa viszont megítélésem szerint Adams legerőteljesebb zenéi közé tartozik.

 Végül

Folyik tehát a kövek újbóli egybegyűjtése, s ez nem is lehet másként. Adams zenéjét ízlés és orientáció szerint sokféleképpen meg lehet ítélni. Mesterségbeli elmélyültsége, felkészültsége annak is kiderül, akit egyébként nem érint meg, vagy csak kevéssé érint az a komolyság, ami ezekből a művekből árad. Érdekes azonban a zenei élménytől függetlenül az akademizálódási folyamat, egy politikailag és gazdaságilag hatalmon kívüli helyzetből startoló csoport (a NY-i repetitívek) kezdeményezésének konformizálódása, centrumba kerülése. Adams útjának mérföldkövei, a Harvard University, a San Francisco-i Szimfónikus Zenekar, Amerika és Európa vezető operaházai, vagy az Elektra–Nonesuch, a Warner Brothers kortárs zenei „label”-je bizony éppolyan súlyosan csengenek, mint darabjának záróakkordjai.

Megj.: Magyar Narancs, kb.1995

Köszönet a gépelésért Farkas Sylvie-nek

Advertisements