Kurtág György hetven éves

Ez a születésnapi köszöntő nem lehet olyan, mint a többi irás, amelyek időről időre előfordulnak velem a Narancs hasábjain. Nem csupán azért, mert az aktualizált ismeretterjesztés most félrecsúszott dolog lenne. Nem is azért, mert fölösleges volna summázni, hiszen biztos, hogy közel sem ismerjük eléggé Kurtágot és zenéjét. Ezeket a fontos feladatokat most mégis másokra hárítom, remény szerint olyanokra, akik jobban is csinálják.

Erre személyes, legsajátosabb okaim vannak.

Először is: igaz, hogy a Zeneakadémia kistermében ismertem meg, ám mindketten klottgatyában voltunk (mint a többiek is egyébként). Részt vesz a zöldfülű a Géza bácsi-féle „zenészi munkaképességgondozás” címre hallgató szelíd hangulatú tornakurzuson, és egyszer csak ott a felismerés: a vékony, kefefrizurás, kéknadrágos férfi, alkalmi erőgyakorlat-partner, nem más, mint …

Továbbá: a disznó(k) elé szórt igazgyöngyök esete. Bizonyos, nem kis százalékban ellógott kamarazene-órák. Amelyek azonban még a kihasználtság morzsányi fokán is alapvetést végeztek. Amit a zenélés lényegéről, intenzitásáról, személyességéről, az egyes hang tiszteletéről és más hangokhoz való kapcsolásáról sejtek, az ott „ragadt” rám.

S végül, Kurtág „ragasztott” rá zenei nevelőanyámra. Tőle kaptam Nagy Erzsébetet, életem legfontosabb gitártanárját. Nagy Erzsi, Kurtág „fogadott gyerekeinek” egyike, amikor tanított, mindig hárman voltunk. Néha úgy éreztem, „a Kurtág Gyuri” a nagyapám.

Persze ez a lehetőség sem lett a végletekig hajtva. Történt mindez egy igen sűrű időszakban, amikor Lassusra, Schützre és Brahmsra hirtelen a Sex Pistols, a Devo és a Joy Division lett a felelet, és az intenzitás zsigeribe fordult. Villanygitárért nyúltak a kezek, zenekarok alakultak. A vonatok pedig azóta is csak szaladnak, úgy látszik, maradok ilyen elbitangolt „unoka”.

De ha a mai csörömpölésemhez keresek – mit is? önigazolást? magyarázatot? gyökeret? Mondjuk így: ha kapcsolódni vágyom, Kurtág biztosan azok között van, akikről úgy gondolom: azt próbálom a magam módján csinálni, amit tőle láttam és hallottam.

Egyébként különben sem a csörömpölésen múlik. Hisz mit mond maga Kurtág egy frissen publikált interjúban arra a kérdésre, hogy milyen a jó zene? „Minden zene jó, amelyben érezni lehet a teljes személyes elkötelezettséget, legyen szó akár operettről, vagy Jimi Hendrixről, aki egyébként – talán fiamnak köszönhetően – nagyon fontos számomra. A fiam egyszer lejátszott nekem egy videofelvételt Jimi Hendrixszel és Toscaninivel, amint a Nemzetek himnuszát vezényelte. S a kettő nem állt távol egymástól, az interpretációnak ugyanaz az intenzitása jellemezte mindkettőt.”

 

Magyar Narancs, 1996

Advertisements