Leonid Soibelman, Uzgin Úver bábfilmzenék (2000. nyár)

Nyár van, fesztiválok ideje. A zenész persze nem feltétlenül ér rá, hogy felüsse a programlapokat és felkerekedjen, de szerencsére ahova hívják, oda másokat is.

 Néhány találkozás meggyőzött róla, hogy Csehország vonzerői közé bízvást be lehet sorolni a vidéki zenei fesztiválokat. Takaros kisvárosok szép számmal akadnak, amelyek mostanára már végleg felébredtek a szocializmus éveinek hervadalmaiból. (Emlékszik valaki, milyen volt Teplice a hetvenes évek végén?)

Nagy erdők, szép folyók, hegyek, völgyek vannak mindenfelé, amint azt már Smetana is belehangszerelte szimfonikus költeményeibe.

 Július elején Litomerice volt a helyszín, Prágától kicsit északra. A díszletekre persze nem fogok több szót vesztegetni, mint ahogy egyébként nem is csehet dícsérni a fő célom, hanem Leonyidot.

 Leonid Soibelmant eredetileg a Nye Zsdali (angolosan Ne Zhdali) együttesből ismerjük. Másfél évtizedet még fel nem ölelő pályafutását érdemes felidézni azok kedvéért, akik nem ismerik. Az „Akiket Nem Vártak” (Rjepin festménye után) a tallini Orosz Színház körül, még a váltások előtt alakult ki. Helsinki közelsége ellenére Leonyid – Moldovából elszármazott zsidó család gyermeke – nem Észtországot szánta zenei és egyéb kalandozásai fő színterének. Rövid izraeli próbálkozás után Genf, majd Berlin következett. Itt alapította meg a kilencvenes évek közepén – a párhuzamosan működő Nye Zsdali mellett – a Kletka Red-et, a Dog Faced Hermans-ből The EX-taggá lett Andy Moor-ral, a nagyszerű ausztrál dobos Tony Buck-kal és a basszusgitáros kanadai Joe Williamsonnal. A Kletka Red kelet-európai zsidó és cigány folkot transzformál korszerű, helyenként szinte acidosan (vagy képzelődöm az új lemez kapcsán?) pszechedelikus zajzenévé, tudatos programmá téve azt, hogy nem a klezmer az egyetlen továbbélési útja ennek a repertoárnak.

 Soibelman persze mindent csinál, amit egy magafajta zenész csak megpróbálhat. Szólóban is dolgozik, színháznak komponál, alkalmak szülik újjá. Született protagonista, ám a Poza duóban – most térjünk vissza Litomericébe – voltaképpen másodhegedűs. Alex Kopyt a neve annak a harmonikás ukrán férfiúnak, aki a főszólamokat énekli, Leonid ritmusgitározik és vokálozik. A repertoár orosz (vagy ukrán?) nyelvű, lehet rá billegni, de táncolni is biztosan. Ezek nem a „mélyrétegek”, nincs szó ősidéző szeánszról, pusztai sámánokról és varázslatokról. Ezek a dalok nagyon jól szólhattak bármilyen ivóban, bármikor az elmúlt 50-80-100 (?) évben. Klezmer, hasapiko, ziganochta, ezek a műfaji megjelölések szerepelnek a sajtóanyagban, nincs modernizálás, világzene-szósz, nincsenek marketing-hangszerek, csak két komolyan veendő, egyszerűen viselkedő férfi, akik hallatlan intenzitással, nagyon pontosan, szó szerint minden sallang nélkül sodornak magukkal. Figyeld Soibelmant, a Pozában és máshol is, ha másért nem, legalább a ritmusáért.

 Az egyszerűség nyűgözött le abban a színházi zenében is, amit két hazai srác követett el, Majoros (Pinty) Gyula és Homoki Péter, az Úzgin Űver alapjai. Bármilyen ellentmondásos (vagy nevezzem őszintén: erősen szar) érzés Kapolcs főutcáján közlekedési dugóba keveredni, ez a fesztivál számomra rövid idő alatt a magyar nyár ajándékává lépett elő.

 Az is tetszik, hogy négy falu van, Kapolcs maga voltaképpen hanyagolható is, úgyis ott van a legbüdösebb. Monostorapátiban, a Guzsalyas névre keresztelt helyi kultúrban láttam azt a bábelőadást, amit most szeretnék felidézni (itt voltak egyébként a táncházak is, Téka, Magyarpalatkai banda, és – sajnos számomra időn túl – a Tatros, ha valaki szereti a moldvait.) Mivel a programfüzetkét felelőtlenül elhagytam, nem szolgálhatok a társulat pontos nevével. Annyit írhatok csak ide, hogy Kovács Gézának hívják azt a szakmai és egyéb, nálam jobban tájékozott körökben bizonyára régóta méltán ünnepelt kecskeméti bábművészt, aki egymaga abszolválta a darabot. „Akárki a purgateátrumban”, ez volt a címe, és nem akarom elmesélni, se úgy csinálni, mintha képes volnék érdemben színikritikát írni. Mindenesetre volt benne tréfa, szerelem, harc, halál, morál, születés, katarzis éppen elegendő. Szép zene volt a fülnek már az a meta-nyelv is, néhány jól elhelyezett magyar szóval felcicomázva, amire a bábos felépítette a kommunikációt. És ami sokat tett azért, hogy a dermesztő súlyok és a sok abszurdum a poézis eredőjén haladjanak, az éppen Homoki (a keverőnél, konzerveket is adagolva) és Majoros (a színpad mellett, fújós hangszereken) sokszor tényleg csak egy-két hangot használó, nagyon takarékos, mindenféle iskolás minimalizmustól mentes színházi zenéjének volt köszönhető.

Megj. http://www.bahia.hu

 

 

 

 

Advertisements