Ligeti (1994)

LIGETI GYÖRGY HETVEN ÉVES. HALLGATOM A ZONGORAETŰDÖKET, /ÉTUDES POUR PIANO/, EZT A RELATÍVE ÚJ SOROZATOT. A DARABOK 1985-BEN ÍRÓDTAK, A FELVÉTEL 1987-BEN JELENT MEG. TÚL VAGYUNK MÁR AZ ELSŐ TALÁLKOZÁSON.

Hallgatom tehát Ligeti zongoraetűdjeit. Emésztgetem az évforduló okán /balga szokás / a kezem ügyébe került információkat. Keresem az új stíluskorszak jegyeit, próbálom megfejteni, hogyan épülhetett bele Ligeti unikális, darabról-darabról megújuló zeneszerzői nyelvébe a Szaharától délre eső területek afrikai népzenéjének vagy Conlon Nancarrow gépzongora-robosztumainak hatása, hogy a fraktálokat ne is említsem. Egyelőre a bennem élő Ligeti-képhez képest kissé régivágású zongorazenét hallok, a hangzás felületén a XIX. századhoz, a XX. század első feléhez kapcsolódó pianizmusok domborodnak. Mikropolifóniáról, clusterekről, hangtömbökről nincsen szó: mindaz, amit avantgardista extremitásként, újításként Ligetinek lehetett tulajdonítani, mindaz, ami egy bizonyos szemszögből nézve a legvonzóbb volt ebben a szerzőben, úgy tűnik, valami másnak adja át a helyét. A változás azonban még az ismerkedés stádiumában sem rokonítható a múltba forduló irányzatok neokonformizmusával, a széles körben hódító retrográd divattal. Ligeti ezekben a darabokban is járatlan utakon jár. Ez nem is lehet másképp: a század egyik legkarakteresebb zenei pályafutása garantálja minden egyes hang hitelességét.

KOLOZSVÁR, BUDAPEST

Ligeti György az erdélyi Dicsőszentmártonban, mai román nevén Tirnaveniben született 1923. május 28-án. Édesanyja szemorvos, apja közgazdász, egy kis bank hivatalnoka, baloldali érzelmű gazdasági szakíró és műkedvelő hegedűs volt. A felmenők között profi vonóst is találunk: nagyapja testvére, Auer Lipót neves hegedűművész volt, akit a karrier szárnyai Amerikába röpítettek.

Ligeti zeneszerzői pályafutása nem tűnik bölcsőtől elrendeltnek. 14 éves kora előtt sem hangszeres, sem más komolyabb képzést nem kapott, bár ekkor a família már jó ideje Kolozsvárott élt. Az első jel az volt, hogy komponálni kezdett: mindjárt az első zongoraóra után. Érdeklődésének fókuszában azonban a természettudományok álltak, fizikát szeretett volna tanulni a Bólyai Egyetemen.

Ebben a visszacsatolt Észak-Erdélyre is kiterjesztett zsidó-törvény akadályozta meg. Zsidó fiatalember számára az egyetemi felvétel gyakorlatilag lehetetlen volt. A rasszista intézkedés nem érintette viszont a konzervatóriumot. Ligeti búcsút mondott a tudománynak és 1941-től Farkas Ferenc növendékeként zeneszerzést tanult.

  1. január: munkaszolgálati behívó. A munka harci anyagok szállítása volt a frontvonalra. Ligetit mégis ez mentette meg, mert a hadügyminisztérium szeszélye egyes munkaszolgálatos egységeket visszatartott a deportálástól. Családtagjai közül csak édesanyja tért vissza Auschwitzból.

’44 október: szökés a munkaszolgálatból, csata közben. Nem csupán a németeteket és a nyilasokat ússza meg, de a szovjet hadifogságot is. ’45 szeptemberében már Budapesten van, Farkas Ferenc mellett Veress Sándorral folytatja a tanulást a Zeneakadémián.

A korszak általános baloldali lelkesedése rá is hatással van, de a Pártba azért nem lép be. 1948-ban nekilát a VIT-kantáta komponálásának, de mire egy évvel később elkészül és előadják, már nincs illúziója. A Rákosi-hatalomátvétel Ligetinél megbuktatta a kommunizmust.

Nehéz évek jöttek. A kultúrrostán csak a népdalfeldolgozások és a mozgalmi indulók nem akadtak fenn. A Nyugat teljesen el volt zárva – és még Bartók komplikáltabb művei is Nyugatnak számítottak. Ligetit szakmai felkészültsége kiemelte az átlagból, alig fejezte be tanulmányait, már ellenponot tanított a főiskolán. Darabjainak nagy része azonban előadatlan maradt, holott még messze nem saját, érett hangján szólt: Bartók, Kodály, Sztravinszkíj stíluselemek keverednek ezekben a korai opuszokban, például az I. vonósnégyesben. /1953-54/.

’54, ’55, ’56. A lehetőségek növekedni látszanak, a hozzáférhető nyugati zene mennyisége is. ’56 november 7: Ligeti otthon hallgatja Stockhausen “Gesang der Jünglinge” /Az ifjak éneke/ című korszakos jelentőségű elektronikus darabjának rádiós ősbemutatóját. A nyugatnémet adót most nem zavarják, csak az utcáról szól be a lövöldözés.

’56. december. Ligeti és felesége kalandos körülmények között elhagyják Magyarországot.

BÉCS, KÖLN, HAMBURG

Ligeti szerencsés zenetörténeti pillanatban érkezett Nyugat-Európába. /Az argentín Mauricio Kagel is ekkoriban települt ide és számára is gyümölcsözőnek bizonyult a váltás./

A világháború utáni zenészgeneráció magára találásának hőskorszaka volt ez, Stockhausen és Boulez európai “trónfoglalásának” ideje, a darmstadti nyári kurzusok köré rendeződő kommunikáció korszaka. Tagadhatatlan, hogy a szerializmus, a zene minden elemére kiterjedő szuperracionális szervezés kissé dogmaszerűen nehezedett az alkotás szabadságára egy röpke ideig, de ez nem tudott tartós jelenség maradni. Fontosabb volt az új utak keresésének szelleme. Ekkoriban nyitottak az úttörő elektrozenei stúdiók, születtek az új médiumra kreált remekek. Ekkor bukkant fel Cage és Feldman és velük az új amerikai hang.

Ligeti nem csupán jókor ment, hanem a legjobb helyre is: a kölni elektrozenei stúdióba, Stockhausenhez. A tájékozódás évét követően nem a csatlakozásban, hanem radikális individualistaként a határok átlépésében találta meg azt, amit keresett.

A határ, amit átlépett, maga a szerializmus volt. Ligetit nem a hangközkarakterek, a dallamvezetés dialaktikája vagy a ritmikai modellek érdekelték, hanem a hangtömeg formálása, belső szerkezete, sűrűsége, intenzitása, mennyisége. Ebből a kiindulásból fejlődött ki a mikropolifónia elgondolása. Adott egy statikusnak ható, impozáns hangtömeg, például egy nagylétszámú, erővel teljesen zengő vonószenekar. Közeledjünk hozzá – és ekkor válik világossá, hogy ez a mikrokozmosz nem mozdulatlan pontokból, hanem vibráló, apró rezgéseket, sajátos mikro-pályákat leíró részecskék miriádjaiból áll össze.

Ligeti igazi debütáló darabja, sikereinek 0-kilométerköve az Atmospheres volt, amelyet 1969-ben a jónevű Donaueschingen-i fesztiválon mutattak be. Ezzel a művel a magyar szerző egyből a nemzetközi avantgarde élvonalába került. És jöttek sorban az alkotások, amelyek kiterjesztették és elmélyítették, ami elkezdődött: a Volumina /1962/orgonára, a Requiem /1963-65/, a Lux aeterna 16 szólamú, hangszerkíséret nélküli kórusra /1966/, a nagyzenekari Lontano /1967/, a Ramifications /1969/.

És közben mindíg felbukkant egy /vagy több/ “másik” Ligeti is, időről-időre keletkeztek olyan művek, amelyeknek teljesen más a kontextusuk, mint az imént vázolt vonulatnak. Mindenekelőtt itt van az Aventures, /1962/, és folytatása, a Nouvelles Aventures /1965/, ezek az alig negyedórányi színpadi jelenetek, amelyek Ligeti saját fonetikus szövegeire, egyetlen létező nyelvből vett szó nélkül közvetítik a három szereplő által legkülönfélébb emocionális szituációikat. Vagy itt van a szimfónikus költemény 100 metronómra /1962/, ez a szinte dadaista ötletre épülő “zenei szertartás”. Végezetül szintén magányosan áll a művek között a legnagyobb szabású, az opera: a Le grand macabre /1978/, az abszurdba fordított halálfélelem a maga teljes eklektikájával.

 

Megjelent a Magyar Narancsban, kb. 1994-ben.

Köszönet a gépelésért Mattyasovszky Annának

Advertisements