Meredith Monk (1994)

“AKI TISZTÁBAN VAN SAJÁT MÉLYSÉGÉVEL, AZ VILÁGOSSÁGRA TÖREKSZIK; AKI A TÖMEG ELŐTT AKAR MÉLYNEK LÁTSZANI, AZ A HOMÁLYOSSÁGRA . UGYANIS A TÖMEG MINDENT MÉLYNEK TART, AMINEK NEM LÁTJA AZ ALJÁT. ”

Egy 1987-es Village Voice-cikk szerzője folyamodott a fenti Nietzsche-idézethez, mintegy a dicséretek koronájaként használva azt. A kortárs zene absztrakt közegében Meredith Monk munkái valóban a közérthetőség, a nem túl nehéz megközelíthetőség szigetei közé tartoznak. Más kérdés, hogy vajon mit jelent itt a “törekvés”? Honnan ered, miből táplálkozik Monk “világossága”? – túl azon, hogy feltételezhetjük: tisztában van saját mélységével. Azaz: hol vannak a források?

A család, persze a család. Meredith édesanyja énekesnő volt, a maga idejében tömegek ismerték a rádióból, mint népszerű dalok előadóját. Meredith éppen egy turnén született, Limában, a perui fővárosban. (Inkazsidólány vagyok-nyilatkozta később.) “I’m Meredith’s mother”- kantálta egy negyedszázaddal későbbi előadás keretében az anya.

Az éneklés, mint családi mesterség a nagyszülők generációján át (akik zeneiskolát alapítottak New York City-ben) a dédnagyapáig követhető – ő Moszkvában volt jónevű kántor. Az egészen serdületlen korban elkezdett éneklés és zenélés házi modellje Meredith idejében már adott volt. Mindamellett a hangszervirtuóz csodagyerek szokásos életútjától egy kellemetlen látászavar tartotta vissza: mozgáskoordinációs problémái miatt manuális fejlődése megtorpant.

A Dalcroze-iskola egyike azoknak a zenepedagógiai csúcsteljesítményeknek, amelyek a Kodály-szisztéma magyarországi kizárólagosítása miatt e vidéken nem verettek nagyobbra. Émile Jaques-Dalcroze (szül. Bécs, 1865 – megh. Genf, 1950) ritmikus gimnasztikának nevezte koncepcióját, amely a zene és a tánc, az éneklés és a testmozgás közösségén, együttes, egymásból táplálkozó ügyesítésén alapul. Dalcroze a számára létesített, Drezda melletti “Zenei és Ritmikai képzőintézet” I. világháború utáni megszűnését követően Genfben alapította meg a róla elnevezett Intézetet, amely a világszerte kibontakozó, szétsugárzó tevékenység központjává vált. A gyermek Meredith Monk szülőhelyén, Connecticut államban részesült Dalcroze-képzésben.

Ez a kurzus életprogramot meghatározó alapélménnyé vált, zene és tánc elválaszthatatlan egész maradtak. Meredith Monk, akinek Budapestre jobbára csak a hangja jutott el ideáig, formális képzése szerint táncosnő és koreográfus. 1964-ben végzett a New York-i Sarah Lawrence College-ban. Példaképe és fő inspirátora Schoenberg – nem Arnold, hanem Bessie Schoenberg, NY-i generációk kiemelkedő táncpedagógusa. A modern, individuális táncnyelv ösztönözte Monkot arra, hogy a zenében is valami hasonlót keressen. Egyrészt, tudatosan elutasítva az intellektuális bonyolultság lehetőségeit, a népzenék, a rock és a jazz egyszerűségben gyökerező emocionális nyitottságáról vett példát. Másrészt, mint alapvető zenei matériájával, saját énekhangjával kezdett véget nem érő kísérletekbe. Felfogásában a hang az emberi testhez hasonló alapanyag: szabadon, konvencióktól mentesen formálható, irányítható. Nem, vagy legalábbis nem elsősorban szöveg közlésére szolgál: független, öntörvényű matéria.

Amit Monk a hatvanas évek második felében csinált, a már a rátalálás jegyében született. Fokozatosan megjelenő, de vitathatatlan sikere (amely a hivatalos elismerések, ösztöndíjak, kitüntetések hosszú sorozatát is jelenti) , Monk egyéni teljesítményén kívül a kortárs művészetekben lezajló folyamat szervességének is szól.

Lemezekről

Egy nem teljesen friss, 1988-as műlista szerint 14 színpadi előadás és 12 film terheli Meredith Monk számláját. Színházi munkáit előszeretettel nevezi operának – nem mintha sok közük lenne a hagyományos operához, de a nyugati kultúrában mégis ez a legközelebbi rokonműfaj.

És persze vannak a lemezek, amelyek feljogosítanak arra, hogy Monk zenéjét önállóan vegyük szemügyre, leválasztva az egészről. (Mint ahogyan vannak hangversenyek is, csupasz koncertelőadások.) A teljes diszkográfia, 1988-ig, a végleg kifogyott korai zsengékkel együtt 10 tételt tesz ki. Most ragadjunk ki ebből a halomból kettőt: a Songs from the Hill-t és a Dolmen Music címűt.

A Songs from the Hill (1979, Wergo) első oldala, a címadó “dal”-füzér a tizenegynéhány éves saját énekhangra dolgozó periódus esszenciája. A 10 kíséret nélküli ének valóságos enciklopédiája Monk világának. “Afrikai” kántálás, ufó gyermekdal, a préri állatainak siratója, békealtató, elképzelt ősi rítus, harci ballada, hegyi hívás, mesetündér-dal, mocsárilidérc-dal – ilyesfélék sorakoznak itt egymás után.

Átellenben, a teljes B oldalon a Tablet c. darab található. Ez az első csoportos mű – az énektechnikák első kipróbálása másokon. A hangszerelés (zongora, blockflöte) Monk-i viszonylatban meglehetősen sűrű. A “Songs from the Hill” epizódsorozata mellett formailag is szinte monumentálisnak hat. Az állandóan ismétlődő, néha eltűnő, visszatérő alaptéma biztos keretet ad a valószerűtlen lények különféle tirádáinak, makogásának, Ligetit idéző hangcsúszkálásainak, Incit és Fincit idéző susogásának, jajveszékelésének, játéktűzoltóautó-pánikjának és a többi hangoknak.

A Dolmen Music c. lemez (1981, ECM) a német hanglemezkritikusok díját kapta megjelenése évében. Az A oldalt indító Gotham Lullaby balladaszerű nyugalmát a váratlan szirénahangok tördelik szét. A Travelling szilajságáról akár Patti Smith lovai /Horses/ is eszünkbe juthatnak, nem kis részben a zongoraszólam tömör akkordjairól. A Tale a kevés szöveges darab egyike. A vietnami színházi nevetés fogható csak az itt bemutatott, énekké stilizált kacagáshoz. A Biography ritka akkordjai drámai sűrűségű, néhol hisztérikussá fokozódó, máshol rezignációba hajló lamentációnak adnak hátteret.

Maga a hat részből álló Dolmen Music a B oldalt fedi. Három-három női, illetve (első ízben) férfi hang vesz benne részt, alkalmi cselló- és ütőhangszer-használattal. A cím a Stonehenge-szerű (kelta? druida?) rejtélyes ősi építményekre utal. A darabot végig uralja a stilizált rituális atmoszféra, amely, mint Monknál általában, nem konkretizálódik, nem válik történetté. Papok? Papnők? Boszorkányok? Varázslók? A szelek egy valóságon túli világból fúnak.

Facing North, Atlas

A kilencvenes évek (Meredith Monk negyedik alkotói dekádja) eddig két vadonatúj művet hozott, több felújítás mellett. Facing North (Észak felé fordulva) a címe annak a kamaraduettnek, amely a régi alkotótárs Robert Een társaságában született. Az Atlas pedig egy igazi, “operaházi” opera.

A Facing North fogantatásának helye Banff, Kanadában. A Sziklás Hegységben, Kanada északi részén ennél a településnél található egy alkotótábor, ahova Monk is kapott “beutalót”. November volt és havazott. Nagyon csendesen és nagyon sokat. Ahogy a művész elmondja, ennyi havat és ilyen csendet soha életében nem tapasztalt. A friss élmény háttérbe szorította az otthonról hozott feladatokat, és egy új darab részletes vázlatai születtek meg.

Fehér, szinte üres színpadon két sarkkörön túli lény tesz-vesz. A mindennapos túlélés rítusaival vannak elfoglalva: isznak, imádkoznak, esznek, öltözködnek. Mozdulataik szinte Zen-gyakorlatokra emlékeztetnek, egyszerre hitelesek és idegenek. “Ez egy nagyon intim, nagyon gyengéd darab. Két emberről mesél, akik ebben az északi vadonban egymásra vannak utalva a túlélésért” mondja Monk. A két eszkimó átgázol a térdig érő havon. A férfi tűzifát vág. Melegszenek. Nézik egymást, ringatják a testüket, a fejüket, mint a gyerekek. Összedugják az arcukat. Szöveg nincs. Hang is kevés, minden szűken van mérve.

Az Atlas felkérésre született. A Houstoni Opera Bernstein, Tippet, John Adams után Meredith Monkkal folytatta az általa megrendelt világbemutatók sorát. A szerzőnő új opusza formálisan, a hagyomány értelmében is opera. Három és fél óra rövid szünetekkel, a szereplők közt számos igazi operaénekessel. Nekik korábban nem voltak tapasztalataik a Monk-féle szereposztásokkal, amelyekben mindenki énekel, táncol és játszik, s elmosódnak a különbségek a fő-és mellékszerepek között. /A félmillió dolláros költségvetés jó része próbákra ment el./ A darab a szerző szavaival ” a spirituális keresésről, az elveszett értékekről szól, de egy emberi életbe van rendezve-egy asszony életébe.” A főhősnőt, Alexandrát, aki Alexandra David-Neel-ről, XIX. századi utazó-írónőről kapta nevét, hárman alakítják, egyikük Meredith Monk.

 

Hajnóczy Csaba, 1994. Megj. a Magyar Narancsban

Köszönet Filák Zsoltnak a gépelésért

Advertisements