Meredith Monk, Nikolaus Uthermöllen (Die Tödliche Doris)

 

Hasonlóságok és különbözőségek fűzik össze, és választják el az erre a hónapra kiemelt Altedisc-szereplőket: Meredith Monkot és az egykori Tödliche Doris-tag Nikolaus Utermöhlent. Monk magas szinten képzett énekesnő, Nicki Utermöhlen zenei diplomájában viszont valószínűleg az áll, hogy „zseniális dilettáns”. Meredith Monk és a Tödliche Doris műfaja a performance, filmjeik, videóik, lemezeik lényegében véve dokumentációk. Monk jóval túl van a negyvenen, már rég klasszikusnak számít. Utarmöhlen sem pályakezdő, de ő frissebb generáció, harminc körül jár.

Meredith Monk – akinek a felvételei már elhangzottak a június 3-i Altedisc-ben – egyszemélyben zeneszerző, énekesnő, koreográfus, táncos, rendező és filmkészítő. Ez a reneszánsz polihisztorokra emlékeztető „szakma-lista” azonban nem egy szétszakadozott, skizoid személyiséget jellemez, hanem egy művészi attitűdöt, amely a század második felének egyik legizgalmasabb kihívását eredményezte: a multimédiát, a performance-ot.

Meredith Monk, aki tánctanulmányait a Sarah Lawrence College-ban végezte – 1964 óta aktív. Több mint 60 zenei, színházi, tánc- és filmalkotás szerzője és számtalan művészeti kitüntetést, többek között két Guggenheim ösztöndíja és 15 zenei ASCAP-díjat mondhat magáénak. 1968-ban alakította meg The House elnevezésű műfaj közötti előadói csoportját, Vocal Ensemble-ja 1978 óta működik.

 

Monk performance-ai, vagy ahogy ő nevezi őket, operái közül most azt a négyet sorolom fel, amelyekre a Do You Be című, 1987-es, eddig utolsó album is épül. (Ez szerepelt a rádióműsorban is.) 1976-ban született a Quarry (Űzött vad), amely a II. világháború és a zsidók üldözésének helyzetéből kiindulva éli át a kiszolgáltatottságot és a kegyetlenséget egy gyereklány Anna Frank-i nézőpontjából. „The Games” (A játékok) a címe egy sci-fi játéknak 1983-ból, melynek Ping Chong volt a társszerzője. Az 1971-es „Vessel: An Opera Epic” (Csónak: Epikus opera) 75 színpadi embert foglalkoztatott. Kamarajellegű az „Acts From Under And Above” (Akciók alulról és felülről, 1986), Meredithen kívül Lanny Harrison és a zongorázó Nurit Tilles játsszák.

Monk operáiban az erőteljes szituációk ellenére sem a történetek uralkodnak, sőt. Az „Acts…” például „Sohasem válik tényszerűvé vagy valóságossá. Inkább sejtet, mint kimond” (idézet a Christian Science Monitor kritikájából). Maga Monk így fogalmaz: „Afféle hangszerelőnek tekintem magam, aki képeket és megfigyeléseket rendez össze valamilyen zenei jellegű formává. Az észleletek állandó változásai, az egyensúly csúszásai, a multidimenzionális élmény – ezt akarom a színházamban. A mobilitást.”

És milyen a zene? Tagadhatatlan a rokonság a minimalista iskola reprezentánsaival, Reich-hel, Terry Riley-vel, Philipp Glass-szal, Monk lépten-nyomon alkalmazza a motívumismételgetés módszerét, bonyolult XX. századi harmóniák helyett szívesebben használ szinte népzenei egyszerűségű képleteket. Mégsem lehet összetéveszteni a repetitívekkel. Énektechnikája, amelyet együttesére is kiterjesztett, állathang-utánzástól elképzelt ősi rítusok hangjaiig, afrikai kántálástól gyerekdalokig, a klasszikus olasz belcantótól a balladaéneklésig minden lehetséges inspirációt felhasznál. Diszkográfia gyanánt álljon itt az utolsó öt album címe: Do Yo Be (1987), Our Lady of Late: The Vanguard Tapes (1986), Turtle Dreams (1983), Dolmen Music (1981) és Songs From The Hill (1979).

Meredith Monknak természetesen nagyon jó a sajtója. A sok elismerő szó között a legnagyobb bók alighanem az a Nitsche-idézet, amelyet a Village Voice szemleírója bányászott elő: „Aki tisztában van saját mélységével, az világosságra törekszik. Aki a tömeg előtt akar mélynek látszani, az a homályosságra. Ugyanis a tömeg mindent mélynek tart, aminek nem látja az alját.”

Anélkül, hogy az általam nagyra becsült Tödliche Dorist önleplező ködösítéssel vádolnám, leszögezem, hogy a pop-zónának még a margóján is kevés olyan csoport született, amely hozzájuk hasonló messzeségre került volna a közérthetőségtől.

A Nyugat-Berlin-i Halálos Doris először 1980-ban hallatott magáról. A punk szélsőségek által átitatott berlini dekadencia letéteményeseiként csakhamar az NSZK-n kívül is ismertekké váltak. A Neue Deutsche Welle gyorsan devalválódó tendenciáit felismerve igyekeztek mindent máshogy csinálni, mint a „hullámlovasok”. Nem próbálták magukat minden áron eladni, csak felkérésre léptek nyilvánosság elé, nem írtak alá lemezszerződést és főleg mindig kitaláltak valami „egészen mást”. „Sid and Nancy” című szuper 8-as filmjükben két-három éves gyerekekkel játszatták el a punk lovesztorit. (Ebből bírósági ügy is lett a horogkeresztes trikó miatt). 6 cm átmérőjű lemezekből sorozatot adtak ki egy speciális játékbaba típushoz. A lemezeket a baba hasába dugva lehet lejátszani, játékidejük 20 másodperc. Az Atatak-nál kiadtak két lemezt (Unser Début, és Sechs), amelyeket egyszerre kell lejátszani két lemezjátszón, minden számnak megvan a „másik fele” a másik lemezen. Költészeti albumokat adtak ki, filmeket és videókat csináltak, és közben a New York-i Kitchen-től Tokióig, Budapesttől Varsóig vendégszerepeltek.

Ám az évtized második felében a Tödliche Doris körül megfagyott a levegő. Radikalizmusuk kezdetben beleillett az aktuális tömegízlésbe, de ők nem változtak azzal együtt.

Valószínűleg persze belső okok is közrejátszottak abban, hogy a trió immár évek óta nem csinálnak semmi közöset. Ha az együtt maradásnak a piacképesebb profil lett volna az ára, akkor nem sajnálnám a dolgot – az ilyen „raffinálódásnak” csak negatív példái vannak. És egyébként is, a Doris tagjai a közelmúltban szólólemezek sorozatát kezdték el kiadni, a „Tödliche Doris iskolája” márkajelzéssel. Ezek közül vegyük most szemügyre Nikolaus Utermöhlen „Karlsbad” című albumát. A lemez anyaga Tania Stöcklin és Cyrille Rey-Coquais filmjéhez, a Georgette Meunier-hez készült, amelyet sajnos nem láttam. Karlsbad, mai nevén Karlovy Vary, évszázadok óta híres gyógyvizéről és fürdőiről. A lemezborítót, a rajta olvasható hosszú szöveget, a grafikákkal teli kísérőfüzetet vastagon borítja a szecessziós nosztalgiával való játék, a századforduló polgári milliőjének felidézése. Utermöhlen filmzenéje valóságos gyöngyházfénnyel vonja be ezt a hangulatot. Ezek a miniatűrök – a leghosszabb sincs három perc – már klasszikus hangszerelésük miatt is igen távol vannak a poptól, majdnem úgy hangzanak, mint a kortárs zene, de végül mindig kitüremkedik egy csipetnyi „dilettáns zsenializmus”.

 

Megj. : Alterock Magazin, 1991

 

Köszönet a gépelésért Farkas Sylvie-nek

Advertisements