Morton Feldman

„SZÁMOMRA A HANG VOLT A FŐSZEREPLŐ ÉS MOST IS AZ. ALÁRENDELTNEK ÉRZEM MAGAM VELE. AZT HISZEM, HOGY HALLGATOM A HANGJAIMAT ÉS AZT TESZEM, AMIT ŐK MONDANAK NEKEM, NEM PEDIG AZT, AMIT ÉN MONDOK NEKIK, MERT AZ ÉLETEMMEL TARTOZOM EZEKNEK A HANGOKNAK… HA MANIPULÁLNÁM ŐKET, TUDOM, HOGY EGY PERCEN BELÜL HALLANÁM, AHOGY A ZENÉM SEGÍTSÉGÉRT ÜVÖLT.”

Kezdjük a spanyolviasszal: Morton Feldman nem egyszerűen egy amerikai zeneszerző, hanem az amerikai zene egyik definiálója volt. Amit ő és pályatársai, különösen az ötvenes évektől az új zenéhez hozzátettek, Európában nem születhetett volna meg. A térképre kerülő új zenei kontinens véget vetett az óvilági gondolkodás kizárólagosságának, s közben jelentős hatást is gyakorolt is arra.

Amerika persze nem volt tradíciók nélkül. Az Újvilág zenéjét már Charles Ives /1874-1954/ óta nem lehetett az európai fővonal másolásának, vagy valamiféle nemzeti dialektusnak tekinteni. Ives, akinek életútja is meglehetősen amerikai volt – főfoglalkozású, sikeres biztosítási ügynökként dolgozott, s lényegében szabadidejében komponált, nem is egész életében -, érett műveit a transzcendentalizmus, Thoreau és Emerson eszméitől áthatva írta. Ezek a darabok zenén kívüli irányítást, gondolati vezérfonalat követnek. Nem /csak / önmagukban érvényesek, hanem hordozói egy verbális-gondolati üzenetnek /is /. Például a „Concord” c. zongoraszonáta egyes tételei a Massachusetts-i Concord városkában, a múlt század derekán működött Transzcendentalista Klub vezető figuráiról, Ralph Waldo Emersonról, Hawthornról, Thoreauról és másokról szólnak.

Feldman egyébként nem annyira Ives-ért rajongott, akit túl irodalmiasnak talált, mint inkább Edgar Varese-ért. Varese /1883-1965/ párizsi és németországi tanulmányok, tapasztalatok után 1915-ben érkezett Amerikába, ahol nagyszerű terepet talált radikális látomása megvalósításához. Elképzelései, a hangtömegekre, a hangsíkokra, ritmikai energiákra és velük összefüggésben az ütőhangszerekre, zajkeltő eszközökre épülő struktúrák, szemben a hagyományos fejlesztő variálással, ténylegesen a század második felére néztek előre. – További amerikai „örökségként” itt volt/van még Milton Babbitt /szül. 1916/, ez a „nagyon fontos, szellemes, nagytudású, elegáns, ragyogó zeneszerző” /Feldman szavai/.

New York, New York

A város mítoszainak rajongói bizonyára az új zene szereplőinek ötvenes évekbeli szövevényeiben is kedvüket lelik. Ez volt a kiválasztott hely, avagy ez a hely választotta ki Cage-et és Feldmant, hogy mintegy megalapozva a laza csoportosulást, 1950-ben megismerkedjenek egymással. (Feldman egyébként NYC szülötte volt, és nem kevés rátartisággal deklarálta: ”Ha elhagyom New York-ot, a Harmadik Világban vagyok.” Sokszor éveken át nem is mozdult ki.)

A zongorista David Tudor mellett még két zeneszerző, Earl Brown és Christian Wolff került a kölcsönös inspiráció fókuszába. Earl Brown /szül. 1926/ a kezdetekkor szerialista szuperszervezéssel és statisztikai módszerek felhasználásával egyaránt próbálkozott. Később, az ötvenes évek során a mobil szobrokat építő Alexander Calder, illetve Jackson Pollock „improvizatív” festői módszere nyomán fejlesztette ki mobil partitúrának, nyitott partitúrának nevezett stílusát.

Christian Wolff /1933/ a többiekhez hasonlóan nem részesült formális akadémiai képzésben, magánúton folytatta tanulmányait. Akár Earl Brownt, őt is érték erős hatások a jazz irányából, sőt egy időben – e négy szerző közül egyedül – a rock is foglalkoztatta. Ez azonban inkább közjáték, a számos impulzus egyike volt, melyek közül a legerőteljesebbnek magának John Cage-nek a kisugárzása bizonyult. Wolff, aki 1950-ben mindössze 16 éves volt, az évek során a korszak kihívásaira válaszolva öntörvényű mű-vonulatot hozott létre.

Feldman, Cage, Tudor, Brown és Wolff nem alakítottak zárt, formális társaságot, ám az intézményes, „hivatalos” zenésztársadalommal nem lélegeztek együtt. A kommunikáció sokkal erősebb volt a képzőművészekkel. /Feldman szerint még Cage-dzsel is jobbára festészetről folyt a társalgás./ Lényegében véve kapcsolatban voltak az amerikai festők színe-javával. Néhány név Feldman közvetlenebb környezetéből: Bob Rauschenberg, Willem de Kooning, Larry Rivers, Franz Kline, Mark Rothko, Philip Custon.

Christian Wolff Cambridge-ben

„Azt hiszem, úgy egy hét idejére találkozhattunk valamiféle közös nevezőn. De ez egy fontos hét volt.” – emlékezett vissza Feldman a hetvenes évek elején az egykori közös ügyekre. Ki-ki mást talált és mást talált fontosnak a felnyíló ajtók mögött. Cage számára például a Feldman által bevezetett grafikus kottázás volt egyenértékű egy megvilágosodással. Morty /barátai így hívták/ a Projection c. zongoradarab lejegyzésénél használta ezt először. Három tartományra – magas, közép, mély – osztotta a hangkészletet. Az időtartamokat az ábrák hossza jelképezi. Bármely, az intervallumban szereplő hang megszólítható, számjegyek jelzik, egyszerre hány. Az egyes hangok, hangcsoportok egymástól jól elválasztott akciókként következnek egymás után. Cage ebből az impulzusból kiindulva fejlesztette ki véletlenzenéjét.

Feldman: „Azt szeretném, ha minden darabom egyforma volna… Ha darabjaim mindig ugyanazt a területet járnák be.” A Feldman élmény valóban jelen van minden darabban. Hosszan kitartott, nyugodt hangok, hangcsoportok, hosszú szünetek, visszafogott, váratlan töréseket, kitöréseket mellőző dinamika, lassú tempók, ismétlések változtatásokkal vagy azok nélkül – Feldman univerzuma senki máséhoz nem hasonlítható. „Az akusztikai realitás érdekel. Számomra nem létezik kompozíciós realitás” – mondja. Ezért különbözik zenéje a generációjához tartozó európai szerzők darabjaitól. Nem szerkeszt – hallgat. A festőktől azt tanulta, hogy az egész vásznat fel lehet használni – ő az egész hangzó térben gondolkodik. Úgy véli, az emberek nem tudnak zenét hallgatni és fogyatékosságuk következménye, hogy hamar elunják magukat.

Íme egy a lehetséges reprezentatív példák közül: Christian Wolff in Cambridge (1963). A hangszerek nélküli kórus (női és férfi szólamokkal) lehetetlenszerűen halk akkordokat, hangzatokat, dallamtöredékeket sorakoztat egymás után. Nincs bonyolódás, fejlődés: egy állapotba merülünk alá, a nem irányuló változások kaleidoszkópszerű egymásutánjában gyönyörködhetünk. A darab két utazás emlékét őrzi: Feldman az USA-beli Cambridge-ben kereste fel barátját, Christian Wolff-ot. Mindkét érkezés alkalmával Wolff ugyanott, ugyanúgy ült és dolgozott, magányosan. Mivel közben eltelt 5-6 év, Feldmanban az időtlenség lenyomata rögződött.

String Quartett 2

Feldman – aki egyébként 1972-től kezdve a Buffalo-i New York State University-n, a Varese fakultáson tanított egészen haláláig – 1981 és 1986 között 14 darabot írt és jelentetett meg. Ezek a művek extrém időtartalmukkal ámítják el hallgatóságukat. Átlagos hosszuk 90 perc, de van köztük kettő, amely mintegy 4 órán át tart. Kamarazenéről lévén szó, ez példátlan.

Ezek közé tartozik a Második vonósnégyes is, amelyet a Kronos kvartett mutatott be 1983-ban. Nem kis örömömre sikerült hozzájutnom a mű egy felvételéhez /kereskedelmi forgalomba tudtommal nem került. /

Hat kazettaoldal, nem semmi. A trip némi előkészítést igényel. A tudósító elszántságával vetem bele magam a zenehallgatásba. Minden a helyén, ajtó zárva, a telefonüzenő a Cage – Feldman konszenzus ellenére* szolgálatban. A jegyzetpapíron gyűlnek a feljegyzések az egymást követő témákról: kisszekundos, lassan pulzáló, pizzicatóval feleselő, üveghangos pentaton, gyors skálatöredékes, nagyszekund-ingás, táncos-pengetős, tucatnyi egyéb. Jól elválnak egymástól, néha kevésbé. Némelyik egyszer csak visszajön.

Másfél óra után kezdődik a jegyzetelési motiváció apálya. A racionális, analítikus szándékot a deja-vu esetei, a figyelemkiesések először megtépázzák, aztán teljesen szétzilálják. Minden borulni látszik, egy addig ismeretlen (?), lassú, tömbökből és magányos hangokból sok szünettel összetapasztott zene szól hosszan, nagyon hosszan. Fordulópont? De aztán visszatér egy ismerős: az inga egyik változata. Majd a táncbasszus a vihogó tremolókkal. Tévedés volt.

Talán 180-200 perc elteltével, két korszakkal az elviselhetetlen, halálos unalom után, a hallgató (én) különös, alkonyi fövenyre érkezik. Minden ismerős, sőt jó ismerős. Semmilyen ismétlés nem túl hosszú már. Transz-állapot. Sorsszerűen soroznak a nagyszekundok, dobbannak a ritkás cselló-pengetések. A rítus győzött, Feldman kivitt a valós időből.

Köszönöm a segítséget Wilheim Andrásnak és az Országos Idegennyelvű Könyvtár Zeneműtárának.

*Cage és Feldman elítélték a telefonüzenő használatát.

 

megj. Magyar Narancs, kb. 1994
Köszönet a gépelésért Mattyasovszky Annának

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Advertisements