Sabot (1990)

A „sabot” francia szó, jelentése „facipő”. A sabotage (szabotázs) alapszava. Az ipari forradalom idején a lázadó munkások a textilgépek kerekei közé hajították sabotjaikat. Így rongálták meg a gépeket, és így próbálták a gyártulajdonosokat jobb belátásra bírni.

Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, milyen gépezetre gondolhattak a San Fransiscó-i Sabot duó tagjai, amikor ezzel a névvel dobták be magukat. Teljesítményüket Magyarországon először a Lyuk közönsége vehette szemügyre, szeptember 1-én. Ezen az estén két ismert hazai csoport, az Üllői Úti Fuck és a Kispál + a Borz alkotta a műsor gerincét. Ezeknek a népszerű együtteseknek a zenéjét sokféleképpen lehet jellemezni, de valószínűleg kevesen mondanák rájuk, hogy nehezen emészthetőek. A vélhetően elsősorban rájuk összesereglett közönség előtt az ének nélküli, pusztán basszusgitár és dob kettősét felvonultató Sabot-nak nem sok sikert jósoltam. Arra számítottam, hogy mintegy 20 perc alatt szinte teljesen kiürül a koncertterem, sőt szerencse, ha ennyivel megússzuk, és nem kerül sor kínos incidensre. („Hagyd már abba”.)

Nem ez történt. A Sabot elbűvölte a közönséget. Szine hihetetlen: ez a korántsem popos töltésű zene lebilincselte az embereket, az egészen fiatalokat is. Kit úgy, hogy lecövekelte, ki pedig úgy, hogy táncra perdítette. Táncra? Az állandó ritmus- és tempóváltozásokat hűen követő test-rezonátorok csoportját akár mozgásszínháznak is lehetett volna nézni. A hosszú, negyedórányi darabokból álló koncert után a szűnni nem akaró taps még három ugyanilyen hosszúságú ráadást csikart ki a csuromvizes zenészekből.

Mivel aratott ilyen látványos sikert a Sabot: virtuóz hangszeres tudásával, az összepróbáltság gondolatolvasói fokával, vagy a zenéből áradó hatalmas, de korántsem féktelen, hanem nagyon is kontrollált energiákkal? Chris Rankin szólóhangszerként használja a basszusgitárt, sőt két szólóhangszerként: egyetlen effektje, egy torzító feleselget az „üres” gitárhanggal. Hilary Bindert felesleges lenne női dobosként aposztrofálni. Szexuális hovatartozásának semmi köze fergeteges játékához. A Sabot produkciójának egyébként éppen a differenciáltság volt az az eleme, amely rám a legnagyobb hatást tette. A legszélesebb dinamikai skálán mozogtak, hardcore zenekarokat megszégyenítő csúcspontoktól a feszült csendig. Ez a jazzben vagy a kortárs zenében nem szokatlan, de a Sabot azért mégis inkább a rock-körhöz tartozik, még ha annak perifériáján van is. A jazztől a stiláris kapcsolódások ellenére az is elválasztja őket, hogy repertoárjuk 80-90%-a pontosan rögzített kompozíciókból áll.

Anekdotikus adalék, hogy a Sabot extrém hangszer-összeállítása nem volt előre eltervezve. Az együttes eredetileg gitáros trió volt, ám a harmadik tag egy napon távozott, és nem volt alkalmas csereember. (Úgy látszik, ez Friscóban is megesik.) Chris és Hilary mindenesetre nem vártak karba tett kézzel a készre, és csonka zenekarként is dolgoztak. Ebből a szükség kovácsolta erényből született a mai Sabot. „Amatőrök”, azaz napi pénzkereső munkájuk mellett zenélnek. Nem híresek Amerikában sem. Egyhónapos európai turnéjuk „mínuszát”, elsősorban a repülőjegyeket, saját maguk finanszírozták. Meg vannak róla győződve (más honfitársaikhoz, például a szintén kiváló Tone Dogshoz hasonlóan), hogy az európai közönség sokkal fogékonyabb az újító zenére, mint a közömbös amerikai.

 

 

Magyar Narancs, 1990

 

Köszönet a gépelésért Kiszler Juditnak

Advertisements