Steve Reich: The Cave (recenzió, 1994)

 „Ábrahám, számomra, az ősömet jelenti, a legsajátosabb személyes elődömet. Ebben a gondolkodásban nőttem fel, és most is így gondolkodom. Apám, amikor gyerek voltam, mindig sorolta az ősök neveit, Ádámtól kezdve …”

„Emlékszem, ahogy tanultuk: Ádám, Széth, Enos, … és Náhor, Térah, Ábrahám, Izsák, Jákob, akkor a tizenkét törzs neve … és lefelé, le az ükapám nagyapjáig, akit Simonnak hívtak, és akkor Shalom, és Shalam, és Harun, és Hesha, és Yitzhak és én magam. Így engem a családi kapcsolat lánca köt össze Ábrahámmal.”

Elyazar Isaac, akitől ezek a szavak származnak, minden bizonnyal a többi, nagy becsben tartott interjúalany közül is kiemelkedik Steve Reich és munkatársa, Beryl Korot számára. Az izraeli hittudós, a többiekhez – izraeli zsidókhoz, palesztin arabokhoz és különböző társadalmi csoportokhoz tartozó amerikaiakhoz – hasonlóan arra a kérdésre válaszolt, hogy személyesen mit jelent neki Ábrahám, Sára, Hágár, Ismáel és Izsák, illetve a Barlang.

A Barlang – ez a mű címe is, azé a műé, amelyben az új technológiák szerves, formatervező használata révén a hagyományos alkotói funkciók egyértelműsége is felborult. Mindeddig volt a librettista, a zeneszerző, illetve az előadás résztvevői: szereplők-énekesek, karmester, zenekar. Reich kéttucatnyi interjúalanya azonban nem fér bele ezekbe a skatulyákba. Egyrészt a társszerzői a librettónak. Az ő mondataik és a Biblia szövege körülbelül egyenlő súllyal építik fel a szöveget. (Más nincs is benne.) Másrészt a zene inspirátorai is ők maguk, legalábbis ami a nem-bibliai szakaszokat illeti. Az ő beszédükből, annak ritmusából származik a ritmika, illetve a szavak, a hangok lejtéséből a dallam és a harmónia. Ez a munkamódszer sajátos viszonyban áll a zeneszerzői szabadsággal. Egyfelől súlyos korlátokat, meghatározottságot jelent, másfelől viszont járatlan utakra vezethet. Reich így beszél erről: „Előfordult, hogy bizonyos szövegi mondatokat össze akartam kapcsolni, és olyan modulációkra kényszerültem, amelyeket magamtól soha nem használtam volna. Ezek között van olyan, amely utat talál állandó harmóniai készletembe.”

De mi ez a barlang, amely a puszta létével, szemernyi cselekmény nélkül képes megteremteni egy egész estét betöltő előadás feszültségét? Nem más, mint a

Makpelá

barlangja (a Károli-biblia ezt a névátírást használja). A történet szerint Ábrahám vásárolta temetkezési helynek, mikor Sára meghalt. Később oda került ő is, valamint sok leszármazottjuk. De az Eliézer rabbi nevéhez fűződő midrás szerint Ádám és Éva is ebben a barlangban nyugszanak, amely egyben titkos átjáró az elveszett Édenkertbe.

A barlang különlegessége abban rejlik, hogy a földkerekségen egyedülálló módon nem csak a zsidók és a keresztények, hanem a muzulmánok számára is megszentelt hely. Éppen Ábrahám, vagy ahogyan az arabok mondják, Ibrahim révén. Sára hosszú-hosszú időn át nem szült gyermeket. Végül ő maga küldte szolgáját, az egyiptomi származású Hágárt Ábrahám ágyába. Hágár teherbe esett, s az Úr megígérte neki: Magzatát megóvja, és hatalmas nemzetté szaporítja. Így is történt. Hágár megszülte Ismáelt, és hiába kergette el őket a pusztába Izsák csodás megszületése után Sára, a fiúnak nem esett bántódása. Szilaj, zabolátlan íjásszá cseperedett, és ő lett az arab nemzet ősatyja.

A Makpelá barlangját tehát az egész Közel-Kelet szent helyként tartja számon, csak éppen a bejáratát nem ismeri senki. Heródes fala, egy bizánci templom romjai, végül egy XII. században épült mecset rétegződnek rá. Mindez a Jordán nyugati partján, az arabok lakta Hebronban van, izraeli ellenőrzés alatt.

Steve Reich és a video- és szövegmunkákért felelős Beryl Korot nem társítottak a The Cave-hez semmilyen műfaji megjelölést. Reich első zenés-színpadi műve nem is felel meg a hagyományos kritériumoknak, talán video-operának vagy méginkább video-oratóriumnak lehetne nevezni. Nincsenek a színen szereplők, akikről szó van, az interjúalanyok révén jelennek meg. Ők a képernyő révén válnak az előadás tényleges főszereplőivé. A képernyők centrumba helyezése a dokumentum-elemet erősíti, de a végeredmény éppen nem valamiféle dokumentarizmus. Pedig az első két rész, amelyek az izraeli és a muszlim válaszok gyűjteményére épülnek, valójában erőteljes politikai-aktuális töltést hordoznak. Ismáelt (Izmailt) például így jellemzi egy hang: „De Ismáel gyermekei – kinn láthatjuk őket az utcákon.” Hágárról (Hadzsar) pedig így szól egy arab hang: „Sátorban élt – mint egy menekült, azt hiszem.” Ezeket a mondatokat hallgatva kirajzolódik a napi konfliktusok mélységes – rémisztő? felemelő? – gyökérzete. De Reich és Korot szerencsére nincsenek megterhelve messianisztikus ballaszttal, nem képzelik, hogy rendet vághatnak egy számukra alapvetően idegen világ rendetlenségében; Amerika az ő terepük, és ezt büszkén vállalják is. A harmadik részben az Újvilág nyilatkozik, reá jellemző módon. Van, akinek Ábrahámról Lincoln jut eszébe, Ismáelről pedig egy TV-sorozat magányos cowboy-hőse. Egy hölgy „afféle ószövetségi James Dean”-ként jellemzi Izmailt. Az alulinformáltság megmutatása nyilván szándékos, és szervesen illeszkedik a képbe. A helyszíntől eltávolodva a reflexió is megváltozik, fellazul az eredeti keret, és az a közeg válik dominánssá, amelynek szól is a darab – nyugati közönség.

Mert ez a zene szigorúan

euro-amerikai

fogantatású. Reich, aki a hatvanas évek elején végzett zeneszerzőként Berio és Milhaud tanítványaként, tanulmányozott ugyan nem-nyugati zenéket (Ghánában dobolást, Indonéziában gamelánt), de amit létrehozott, az mindig jellegzetesen amerikai volt. Szalagkompozíciói és fázis-darabjai a minimálzene hőskorszakának csúcsteljesítményei voltak. A minimal art ortodox koncepciójának halványulásával ő is új dolgokat keresett. A The Cave zeneszerzői módszerei ebben a „posztminimalista” időszakban születtek. Közelebbről a Tehillim (1981) és a Different Trains (1988) a két kulcsmű. A Tehillim volt Reich első lépése a melodikus vokális stílus felé, míg a Different Trains esetében a mostanihoz hasonlóan szövegfragmentumokra komponált, akkor vonósnégyest. Ez volt az első olyan darabja, ahol a kihívásnak engedelmeskedve feladta az állandó ritmuspulzálást, ami korábban a kézjegyének számított.

Mindezek a stílusjegyek a Barlang zenéjében kétszeresen is a szövegkönyv függvényében realizálódtak: egyrészt a tartalmi összefüggések, másrészt a beszédfragmentumok lejtése nyomán. Innen a harmóniai többlet, amiről Reich maga is beszél.

A kompozíció íve másként hat, mint a korábbi Reich-darabokban. A mondatok összeépítése fragmentált, töredezett szerkezeteket eredményezett, ami – hozzászámítva a beszédrészletek fogalmi szintjét – az eddigieknél „agyasabb” hatást tesz. A részletek csak többszöri hallgatás után kerülnek előtérbe – ide értem az interjúalanyok beszéd-sajátságait, hangszínét, hangsúlyait, dialektusát is, amelyek végső soron komoly értékei a műnek.

A korábbról jól ismert „mágikus” Reich-hatás itt a Biblia-idézetekre koncentrálódik. Akár a Tehillimben, itt is állandóan váltakozó metrumú lüktetés él. Puritán, a reneszánsz előtti zenékre is jellemző vokális és hangszeres eszközökkel Reich sikeresen teljesíti a nem könnyű feladatot: a Könyv időtlen, túl sokat idézett és túl kevéssé ismert világának megidézését.

 

 

Megjelent a Magyar Narancsban, kb. 1994-ben. Köszönet a gépelésért Dabasi Sándornak.

Advertisements