Sun Ra Arkestra

Születhetne-e ma – bárhol a világon – olyan zenekar, mint amilyen a Sun Ra Arkestra volt? Milyen tényezőknek kellene egybeesniük a pozitív válaszhoz?

Indításképpen kerüljük meg Sun Ra központi figuráját: tételezzük fel, hogy zseniális egyéniségekben nincs hiány, és koncentráljunk a csoport kritériumára. Sun Ra az 1950-es évek elején, mintegy negyven esztendős korában határozta el, hogy önálló zenekart alapít saját elképzeléseinek megvalósítására. Big band-et szervezett, nagy jazz-együttest, egy olyan korszakban, amikor a hagyományos big band csillaga levonulóban volt. Még a sikeres társulatok is létszámszűkítésre kényszerültek – anyagi okok miatt. Sun Ra csoportjában fél Chicago zenészei megfordultak a különböző posztokon, ez azonban természetes. Az már kevésbé, hogy néhány osztályon felüli zenész a kezdet kezdetétől fogva vele volt és sosem hagyta el: mindenekelőtt John Gilmore, Pat Patrick, Marshall Allen, majd a hatvanas évek elejétől Danny Danis, James Jackson, Robert Cummings.

Ezeknek a muzsikusoknak tekintélyes része képes lett volna rá, hogy a dzsesszvilág bevett gyakorlata szerint önállósítsa magát, és saját kombója élén csillogjon – az olyan innovátorok, mint Gilmore vagy Allen, nehézség nélkül válhattak volna híres szólistákká. Nem így történt. „Harminc év után, most is olyan dolgokkal jön elő, amik elbűvölnek… Soha nincs egy unalmas élmény, és a zene mindig gyönyörű, így hát nincs rá szükség, hogy máshová menjek” –nyilatkozta Gilmore a nyolcvanas évek végén.

Pedig a közös munka az elbeszélések alapján nem volt piskóta. Kulcsszó gyanánt a fegyelem használható. A Sun Ra-repertoár felületes ismerője alaposan elcsodálkozhat azon, hogy a pszichedelia úttörőinél milyen életformával párosult ez a szabadságot, kötetlenséget, lazaságot asszociáló zene. Katonai kiképzéshez vagy szerzetesrendhez volt hasonlatos. Az Arkestra nem bejárós munkahely volt. Együtt éltek, szállásuk próbahely is volt egyben. Természetes volt a közös mozgás: így tették át székhelyüket Chicagoból Kanadába, majd a legendás New York-i évek következtek. Feleségeket, gyerekeket hagytak ott a közös munkáért.

Az alapfeltétel az állandó készenlét volt. Ra bármikor próbálhatott, és akkor fújni, ütni, pengetni kellett, addig, ameddig. A kiképzés alapja az izoláció volt. Nők nem voltak kívánatosak a házban, Ra destruktívnak ítélte jelenlétüket. Az alkohol és a drogok szigorúan tiltva voltak – bizonyos zenészeknek emiatt kellett elhagyniuk a csoportot. Voltak viszont ellenpéldák is: számosan Sun Ra ösztökélésére hagyták abba a narkózást, és ő tudott is alternatívát nyújtani. (Érdemes megemlíteni, hogy John Coltrane is Ra ösztönzésére hagyta el az anyagozást.)

A fegyelem Sun Ra értelmezésében a szabadság kapuja és feltétele. Együttesében nem adott helyet azoknak, akik „egójuk kielégítésére akarnak játszani, hogy tapsoljanak nekik”, akik „nem hajlandóak energiájukat közösen befektetni”. Nem sok együttes jutott el a műhelymunkának ilyen intenzív fokára. Hatalmas mennyiségű önálló kompozíciót és feldolgozást halmoztak fel az évtizedek során.

Maga a zene persze legkevésbé sem választható el a rend főnökétől: „Az egyetlen módja, hogy valaki a zenémet játssza, hogy megtanítom rá.”. Sun Ra zenéje a kezdetektől fogva két aspektusból különbözik minden mástól: a harmónia és a ritmus szempontjából (–a többi különbség később jött ). Harmóniáira nem volt ritka válasz még zenésztársak részéről sem: ez az ember nem ismeri az akkordtant. Ismerte. A ritmusról szóljon maga a mester: „Ezt ne próbáld számolni, ha nem érzed, nem jó.”. Ezért kellett a sok próba.

Sajátos eset, ha valaki – mondjuk e sorok írója – az avangarde korszak klasszikus lemezei, például a „Sun Myth” vagy az „Atlantis” felől érkezik a Sun Ra-repertoárhoz, és ezek után szembesül olyan ötvenes évek végén készült big band-albumokkal, mint a „Jazz in Silhouette”. Egy kicsit olyan az élmény, mintha a Dog Faced Hermanstól egyszercsak korai Stones-stílusú r b-t kagylóznánk. Még ezeknél a standardoknál sem kell vájtfülű dzsessztudornak lenni ahhoz, hogy a sajátosságokat, a Ra-ízt megérezzük. Mégis nyilvánvaló a megtett út impozáns szervessége.

Mindent szalagra vettek, amit csak lehetett, koncertet, próbát egyaránt. És amit csak lehetett, ki is adtak. Saját kiadójuk, a Saturn hihetetlen mennyiségű lemezt bocsátott ki – volt, amit ötvenes vinil-szériában. Voltak persze kiadványaik vagy húsz más kisebb-nagyobb cégnél is, de a Saturn igazi indie csináld-magad manufaktúra volt. Chris Cutler írja: „Egy New York-i klub előtt, a kocsiban ült Ra és négy Arkestra-tag. A körcímkéket nyálazták rá a lemezekre, és rakosgatták őket be a borítóba. Ez 1980-ban volt, működésük 27. évében.”

Mindezek a kiragadott elemek szorosan kapcsolódnak egymáshoz és teljességgel elválaszthatatlanok attól az embertől, aki összefüggésbe hozta őket. Sun Ra helye a jazz legfontosabb innovátorai között van. Ő volt az első, aki elektronikus billentyűsöket használt az ötvenes évektől kezdve. A lényeg pedig nem is a mit, hanem a hogyan. Sun Ra totálisan új hangkeltő eszközöket látott az új készülékekben, nem a zongora holmi potméteres mását. A Hammond vagy a Moog esetében újat kereső fülére hallgatott, nem a kezével vezettette magát. Ő használt elsőként soktagú („afro”) ritmusszekciót, az elsők közt volt, akik táncosokkal, fényeffektusokkal, színházi elemekkel ötvözték a zenei előadást (–bizony még a Velvet előtt). Ő volt az első a „könnyűzenében”, aki konkrét spirituális üzenetet, filozófiát közvetített: a Solar Myth, a fekete múlt és kozmikus jövő külön írást követelne.

Herman Sunny Blount (”Mindig Sun Ra-nak neveztem magam. Nem tudok visszaemlékezni semmilyen más névre.”) az alabamai Birminghamben született valamikor 1910 és 1915 között. 12 éves korában már big bandet vezetett, elég jót a turnézáshoz. Pályája kezdetét a Fletcher Henderson iránti rajongás határozta meg, mígnem a háború után a Henderson-band zongoristája lett. Coleman Howkins, Yusef Lateef voltak további korai partnerei.

Épp két éve, 1993 májusában halt meg.

 

 

– Hajnóczy Csaba 1995. május, Magyar Narancs –

Advertisements