TUSZOVKA – a szovjet undergroundról (1991)

A SZOVJETUNIÓBELI HELYZET ÁLTALÁNOS FOKOZÓDÁSÁNAK RÉSZE A ROCK ÉS AZ EGYÉB SZUBKULTURÁLIS ZENÉK EGYRE JOBBAN KIBOMLÓ, BONYOLÓDÓ TÖRTÉNETE IS. MÁR MAGYARORSZÁGON IS RÉGEN MEGSZOKTUK A KELETRŐL ÉRKEZŐ IMPULZUSOK GONDOLATÁT, SŐT KEDVENCEINK IS LEHETNEK, AKIKET MEGPRÓBÁLUNK FIGYELEMMEL KISÉRNI. AZ ALÁBBI ÍRÁSBAN, A TÁVOLODÓ MARTON LÁSZLÓ FELKÉRÉSÉNEK ELEGET TÉVE MEGKÍSÉRLEM ÁTTEKINTENI AZ ÖSSZ-SZÖVETSÉGI ROCK ÉVTIZEDEIT.

 

I.

Az ötvenes évek második felében, kacskaringós úton érkező nyugati hatásra megérkezett a szovjet jampec: a sztiljaga. Viselete: csőnadrág, hosszú orrú cipő, keskeny nyakkendő, csíkos zakó, elől megnövesztett, hátranyalt hajzat. A sztiljaga táncolni és korcsolyázni járt, és mindenütt felbukkant, ahol némi bármilyen jazzre volt kilátás. A művelt értelmiségi meglehetősen lenézte a sztiljagát.

Második fejezet: az első rockegyüttes. 1961-ben kezdtek Rigában, és The Revengers volt a nevük. Kedvenc számuk a “When the Saints Go Marching In” volt. A szólógitár csehszlovák import, a basszus házi gyártmány, zongorahúrokkal felszerelve. (Először 1967­-ben lehetett üzletben basszusgitárt venni.)

Hasonló zenekarok The Juniors (Tallin, 1963), The Wanderers (Leningrád, ’64), The Hawks, The Slavs (Moszkva,’65).

A moszkvai páros már egyértelműen a beat-korszakhoz tartozott, és itt is kialakult a korai idők bájos dualizmusa: a Hawks (Solymok) a Rolling Stonesra, a Szlávok pedig a Beatlesre voltak hangolva.

Utóbbiak győztek: a Szovjetúnióban a Beatles lett az Alfa és az Omega. Szakértők még a punk nyolcvanas évekbeli “igazi” megjelenésének elmaradását is az oroszok apaszthatatlan melódiaéhségével magyarázzák. Ugyanez a szükséglet teljeskörű, fantasztikus Beatlemániát eredményezett, amely korántsem szűkíthető le a hatvanas évekre.

A nemzeti nyelv felfedezésének/vállalásának mérföldköves gesztusát 1970 körül Moszkvában a Masina Vremenyi (Időgép), Leningrádban a Szent Pétervár nevű együttes hajtotta végre. A Masina lett a szovrock első nagy állószentje, oly mértékig, hogy 1987-ben a varsói Carrot fesztiválon ők képviselték a moszkvai kulturális kormányzatot, egy, a lengyel szervezők által kiválasztott alternatív együttes helyett. (Akiket persze nem engedtek ki.) Ily módon személyesen is volt módom megfigyelni a rock fő csapásait hűen követő, meglehetősen érdektelen műsorukat. Történeti érdemeiket persze nincs okom vitatni.

Az első Melogyija rocklemezt egy Sztasz Namin nevű rámenős, leeendő profi küzdötte ki 1973 körül, akkori együttesének, a Virágoknak (Cvetí). A Stas Namin Group ma is létező, exportképes tétel.

A következő nyitány a fesztiváloké: 1978-ban a Moszkva melletti Noginszkban történt meg először, hogy (természetesen zsűri előtt) csoportos koncert zajlott le. Az első díjakat a Masina Vremenyi, a litván “bárd”, Virgis Stakenas és az észt Magnetic Band nyerték. A fesztiválok hamarosan méltó helyükre kerültek a pop infrastruktúrákban, és a mai napig virágzanak.

Végezetül még egy kezdet: Elton John nyitotta meg 1979-ben a Keletre látogató nyugati csillagok sorát. Mint későbbről tudjuk, meglehetős tömeg követte őt, ez azonban már a helyi új időszámítás szerinti években történt.

 

II.

 

Az új időszámítás alapja pedig a szovjet új hullám megjelenése volt, amely az Akvarium 1979-es moszkvai fesztivál-bemutatkozásától számítható.

1986-ban jelent meg az Egyesült Államokban a Red Wave című dupla válogatás-lemez, amely egy Joanna Stingray nevű amerikai hölgy megszállottságának köszönheti létét. A felvételek az évtized első felében keletkezett házi stúdiómunkák, Joanna személyesen csempészte ki őket a Birodalomból. A lemezen négy zenekar demonstrálja a Vörös Hullámot, egy-egy lemezoldallal: a Kino, az Alisa, a Strange Games (orosz nevén Sztrannüje Igri), és az Akvarium. Valamennyien a leningrádi undergroundból. Eltérő ideáik és kvalitásaik ellenére tökéletesen mást közvetítenek, mint a hagyományos szovjet pop bármely rétege.

A Kino valamiféle nem túl harsány, de azért táncolható depresszióban utazik. A zenéjükben gazdagon burjánzó monoton elemek kezdetben minimalista hatásnak tűntek, ma már ez a megállapítás belemagyarázásnak tűnik. Inkább csak a nemzetközi kiábrándultság standard popzenei módszereiről lehet szó. Viktor Coj, a félig koreai, szemrevaló énekes ma már talán a legnépszerűbb popsztár a Szovjetunióban, és ezt a pozíciót sikeres filmszerepei csak erősítik.

Az Alisa útja is felfelé vezetett, ma szintén a csúcson vannak. Őket egyáltalán nem tudtam megszeretni, legfeljebb az Edda Művek provinciális utórezgéseként hatottak rám, és ezen az sem változtat, hogy az énekes a la Ziggy-Bowie festi az arcát. Lényegesen jobb volt a Sztrannüje Igri, amely gyors ska-számaival, kvázi-punk imázsával a legdinamikusabb benyomást tette ebből a generációból. Zenéjük és színpadi előadásmódjuk  emlékeztetett a Madnessre, de oly sok eredetiséggel, mindenekelőtt orosz népzenei elemekkel ötvöződve, hogy ez felmenti őket a másolás vádja alól. Sajnos csak 1985-ig léteztek, a személyiségek diszharmónikus kavalkádja ezt a zenekart is felrobbantotta. Egyesek közülük megalakították az Aviát, mások Igri néven folytatják, (de nem ugyanazt), míg vezetőjük, Alekszandr Davidov a herointúladagolás áldozata lett.

Az Akvárium zenéjét 1983-ban ismertem meg, és az a tény, hogy a túrista szemével szubkulturálisan teljesen reménytelennek tűnő Leningrádban ilyesmi létezik a “föld alatt”, reveláló erővel vágta a fejemhez azt, amit ma már leírni is igen rossz érzés: az oroszok éppolyan emberek, mint mi. (Az nevezzen rasszistának, akinek a “testvéri népek” teljes elszigeteltségének évtizedeiben ez mindig természetes volt.) Amit akkor hallottam, az 2-3 kazettaalbumnyi anyag volt, körülbelül 1980-tól kezdve.

Az Akvarium saját közönsége számára is robbanószer volt. Nem akadt előttük zenészcsoport, amely ténylegesen az ellenkultúra komplex spirituális közegéből született volna, és ennek tetejébe a Nyugat kortárs szellemi muníciójával feltöltekezve sajátosan orosz azonosságot lett volna képes megfogalmazni.

Az együttes centruma az énekes, a szövegíró, zeneszerző, gitáros Borisz Grebenscsikov. Minden nyilvánvaló különbség ellenére kezdettől fogva Víg Mihályhoz mértem őt. Mindketten mélyen gyökereznek a hatvanas években, nem különben a Lou Reed-Ferry által fémjelzett hetvenesekben. Mindketten mély átszellemült nyugalom állapotában énekelnek, legszenvedélyesebb számaikban is. Mindkettejükből valódi költészet sugárzik.

Grebenscsikov költészetét persze sokkal inkább csak elhittem és elképzeltem, mivel nem tudok oroszul. Az azóta rendelkezésemre álló angol fordítások pedig idegesítően szárazak. Így aztán maradnak az impressziók és a megértett félmondatok: …a traktoristák a domboldalban a kis harmonikán lökik a Santanát meg a Weather Reportot…. A rock and roll halott, de én még nem… Ez a Hold ideje…Ha én lennék a repülő csészealj, nem Petrozavodszk fölött repkednék*… és a többi. Méghozzá rengeteg. Az Akvarium 1987-ig, első Melodija lemeze megjelenéséig 12 házi albumot (szalagon, kazettán terjesztett anyagot) adott ki. Ezek ritkábban jól sikerült koncertfelvételek, többnyire pedig házi stúdiókban rögzített, gondosan megtervezett és elkészített konceptuális hangfelvételek.

Ha Grebenscsikovat és Víg Mihályt össze is lehet mérni, az Akvarium már kevésbé hasonlít a Balatonra. A “Háromszög” (1981), a “Tabu” (’82) és a “Rádió Afrika” (’83) c. albumok zeneileg nagyon sokrétűek. Reggae, Velvet-féle monoton rock, punkos r`n`r, oroszos sramli, vicces blues, ballada, elektronikus hangzás, ska, torzított gitáros “wave”, jazzes szólók, funk, soroljam még? És mindez úgy, hogy az Akvárium eredeti, akusztikus koncepciója sem homályosul el, a cselló, a fuvola, a hegedű végig jelen van. Nincs két azonos stílusú vagy egyformán hangszerelt szám egymás után, a kaleidoszkóp mégis egységes, összefüggő képet mutat.

 

Ami a koncertezést illeti, a szovjet új hullám a nyolcvanas évek első felében hasonló helyzetben volt, mint mi: a tűrés és a tiltás határán. Az is előfordult, hogy egyes együttesek egyes helyeken be voltak tiltva, míg másutt játszhattak. Az egyik helyi rádió zöld utat adott, a másik pirosat mutatott. A közönség évről évre szélesedett, a bázis nőttön nőtt. A mítoszok megszülettek, elterjedtek, és hatásukra tömegek. próbálkoztak új gondolatokkal és új viselkedéssel.

 

III.

 

1987-ben, a HungaroCarrot fesztivál előkészítése során Artemíj Troickíjhoz fordultam tanácsért: kit hívjunk meg a Szovjetúnióból? Troickij, akit a varsói Carroton ismertem meg, kompetens, maximálisan tájékozott újságírónak tűnt. Akkor még nem volt sztár – alig egy évvel később a “Back in the USSR” címmel az Omnibus Pressnél /London-New York-Sidney-Köln/ megjelent szovjet rocktörténete egyből azzá tette. Kérdésemre válaszolva Troickíj két nevet mondott: a Zvuki Mu-t, vagy az Aviát kell meghívni Budapestre. A Zvuki valósult meg – az Avia egyszerűen elkésett a válaszadással.

A Zvuki lenyűgöző volt. Pjotr Mamonov 30 másodperc alatt fogta meg a tömeget, és aztán nem engedte el még ennyi időre sem. Egyszóval nagy siker volt, aminek a visszhangja kivételesen még az akkori (hazai) sajtóban is fellelhető.

“Amikor gyerek voltam/ Annyira gyűlöltem az iskolát/ Amikor gyerek voltam /Annyira szerettem az ágyamat/Amikor gyerek voltam/ Imádtam ott feküdni meztelenül/ Mert meztelenül/ Könnyebb vakarózni”. Nem emlékszem erre a számra koncert közben, de homályosan el tudom képzelni Mamonovot, ahogy eljátssza a színpadon. Nem valószínű, hogy a vakaródzást kezdi imitálni. Biztos viszont, hogy valami nagyon vicceset csinál, valami olyat, amitől torkunkon akad a nevetés. A Zvuki Mu arra képes, ami színpadon a legtöbb; a korlátlan (korlátozatlan?) jelenlétre. A rockandroll minden veszélyessége jelen van itt, de nem olyan konkrétan, hevenyen, fiatalosan, ahogyan azt például a “csúcson” lévő Neurotic prezentálta, hanem idült módon: harmincon jóval túl, az Édentől még jóval keletebbről. Hörgésekkel, szélsőségesen torz mozdulatokkal, értelmetlenséggel, abszurd humorral.

Mamonov tehetsége nagyon egyszerű dolgokból ered. Például abban, hogy utálta a skólát és imádta az ágyát. Abban, hogy 32 éves korában, “utolsó “lehetőségként” megpróbált számokat írni. Abban, hogy később, Nyugat-Európában nem hagyta magát a Dosztojevszkij-hős küllemű basszusgitárostól, Lipnyickíjtől befolyásoltatni: “Szasa mindig rámszól, hogy Pjotr, viselkedj! Légy úriember! Nem… nem vagyok úriember, miért lennék? Csak az tudok lenni, aki vagyok… és nem látok különbséget, Oroszország vagy nem Oroszország? Miért? Ahova megyek, az az én nagy hazám.”

Lipnyickíj valóban más attitűddel került a zenekarba, mint Moszkva már lebontott és átalakított, de korábban szinte archaikus, a forradalom előtti atmoszférát őrző régi városközpontjában felcseperedett Mamonov. Ő igazi vörös arisztokrata családból jön: nagybátyja Brezsnyev angoltolmácsa volt. Az unatkozó és megcsömörlött aranyifjú, szintén túl a harmincon, szintén utolsó dobásnak szánta a rockandrollt. A zenekar neki köszönheti teljes hangszerparkját, sőt próbahelyét is. Így szövetkeznek Moszkvában a tehetős és a csóró deviánsok.

A Zvuki Mu zenéje az eddig vázoltakkal sajátos kontrasztot alkot, nem olyan “átütő”, ahogyan az ember gondolná. Megkockáztatom, hogy sokan első hallásra el is mennek mellette. Az új hullámban oly általános gyors tempókkal, vastag, agresszív szövetekkel szemben a Zvukira a lassú, levegős tempók, a reggae és az oroszos esztam-ritmika összeolvadása a jellemző.

A hangzásban magában is van valami álomszerű lebegés, ami a billentyűs hangszernek köszönhető elsősorban.

A Zvuki Mu a nyolcvanas évek derekára “az” underground zenekar lett Moszkvában. Mivel a lényeg – a jelenlét módja – mindig változott, mindenki látni akarta minden koncertjüket. Egyedül a különben fokozatosan szelídülő hatóság nem kedvelte őket. Dacára a glasznosztynak, a Zvukinak a többi zenekarnál több leckéztetés jutott.

Az 1988-as budapesti Répa első napjának közönsége valószínűleg akkor sem távozott volna csalódottan a koncertről, ha történetesen az Avia gyorsabb lett volna és megelőzi a Zvuki Mut a szervezés során. Az Avia külföldi sikerei nálunk is szívesen fogadott elemekre épülnek.

Az Aviát e széthullott Sztrannüje Igri három tagja alakította meg a billentyűs és zeneszerző Nyikolaj Guszev vezetésével. A csoport igazi arculata akkor született meg, amikor 1986-ban csatlakozott hozzájuk Anton Adaszinszkíj. Adaszinszkíj korábban pantomimmel foglalkozott, és egyfajta “zenés színház” iránti vonzalom hozta össze az Aviásokkal. Elképzelései megvalósításához romlatlan, nem profi színpadi játékosokra volt szüksége, ezért 20 tagú csoportot szervezett. Kemény munkára fogta fiataljait, akiknek végül a fele került be a produkcióba.

Az Avia konstruktivista showműsorai a totalitarianizmus jegyében fogantak. Ihletüket a sztalinista aerobicből, a Nagy Testvér május 1-i diszkójából, a munkásmozgalmi házibulikból merítik. Lényegében a párttitkárt vagy az agitprop komisszárt állítják a rocksztár szerepébe, a túlhajtott optimizmus jegyében. Ez a túlpörgetés természetesen irónia, komikum és abszurdum forrása. A színpadon mindazonáltal a legkomolyabb munka folyik. A balettkar élőképeiben, munka-táncában, ember-piramisában és egyéb attrakcióiban az ideológiai rokon, a német fasizmus motívumai is felsejlenek.

Az Avia zenéje azonban nem igazán méltó társa a koncepciónak és a látványnak. Melódiáik dallami közhelyeknek, zenei plakátoknak készültek, és sajnos túlságosan is azok lettek: hiányzik belőlük az igazi invenció. Ironizáló elektrosoundjuk, waves hatáselemeik nem nélkülözik a provinciális karaktert.

Guszevéknak végül szembe kellett nézniük azzal, hogy Adaszinszkíj csak egy időre szegődött melléjük. Az egykori mimus és emberei 1989-ben békében elváltak a zenészektől, hogy létrehozzák a Gyerevo (Fa)  elnevezésű performansz-csoportot. A Gyerevo körül máris mítosz alakult ki, rövid működésével hazai és nemzetközi figyelmet keltett.

A gorbizmus és a rockizmus erőinek eredőjeként a nyolcvanas évek második felében soha nem látott rock-boom árasztotta el a Szovjetuniót, amelyből a Zvukit és az Aviát kiemelni akár még túlzott szubjektivizmusnak is minősülhet. Nagyon sok helyemnek kellene lennie ahhoz, hogy a Televizorhoz vagy a Centr-hez hasonló egyértelmű Nyugat-követőkről részletesen írjak, de néhány produkció felületes megemlítésétől nem lehet el tekinteni. Vova Szinyíj házi albumjai az Ural vidékén születtek. Szinyíj nyugati zenekarok (pl. a B-52’s, a Talking Heads) számait vágta fel körszalagokká, és az így kreált ritmusalapokra énekel. “Primitív” sampling-technikája a nemzetközi összehasonlítást is kiállja. Hagyományosabb, a progresszív zene sajátos útját járja a DDT, karizmatikus, hiteles énekesével és kiváló hegedűsével.

Szergej Kurjokin, a Popularnaja Mechanika centruma free-jazz zongorista. Emellett otthonos a rockban is, hiszen az Akvarium billentyűse volt a legjobb években, 1981 óta 85 között. A Pop Mechanika állandóan változó happening zenekar, amelyben operaénekesektől libákig bármilyen hangforrást installálhat a hangszobrász-karmester. Kurjokin egyetlen állandó tagot sem használ, egyedül érkezik a koncert színhelyére, és azzal dolgozik, aki (ami) ott van, illetve oda lehet szervezni.

Zsanna Aguzarova a Bravo együttessel tűnt fal. Kiváló énekesnő. Excentrikus személyisége és hányatott élete predesztinálja a női rocker tabutörő szerepére. Troickíj szerint nem lenne meglepő, ha a CBS-nél vagy a Warner Brosnál végezné, de az sem, ha egy Moszkva melletti lepattant kisvendéglőben.

 

Időutazásom végére visszaérkeztem tehát a mába, amelyről akár a ma esti Híradónak is lehetnek alapvető fontosságú közlendői. A gorbacsovi tettek hatásait egy ideje már a rockszférában is kiválóan lehet érzékelni. Itt van mindjárt a nyitott kapuk elve. A Public Image Ltd-től a The Ex-ig, Billy Braggtől a Sugarcubesig zenekarok légiói utaztak a Szovjetunióba, hogy akár veszteségek árán is üdvözöljék annak népeit. (És természetesen korántsem csupán a függetlenek.) Állítólag volt olyan hétvége Moszkvában, hogy 4 különböző focistadionban tartottak teltházas koncerteket, egyszerre. Természetesen számításba kell venni a belföldi dömpinget is: azokat, akik korábban be voltak tiltva, és azokat is, akik nem. A hazai zenekarok számára eltűnt a csekélyke állami gázsik rendszere, a szabad piac jegyében a korábbinak tízszeresét keresik. Az viszont magával hozza a jegyárak emelkedését. Mindez együttvéve korábban ismeretlen érzéseket csalt elő a rock-színpad iránt: közönyt, apátiát. Aminek korábban a hiány adta meg a rangját, azt a mostani helyzet megfosztja attól.

Másfelől a nyíltság állapota sajátos, más keleti országokban sem ismeretlen helyzetet hozott létre: partra vetett halhoz tette hasonlóvá azokat az alkotókat, akik a politikailag motivált ellenállás formájaként élték meg az underground korszakot. Ahogy az igazság kimondása átkerül a művészet területéről az igazi politikába, úgy hullanak szét az erre a bázisra épült közösségek, vesztenek talajt maguk a művészek. Sokan, akik megőrzik cselekvőképességüket, az újonnan megnyíló politikai utat választják. Másokat a gazdaság állapotai állítanak megoldhatatlan feladatok elé: elvileg lehet szabad magazinokat kiadni, de szinte lehetetlen papírt szerezni. Elvileg lehet független lemezkiadót szervezni, de ott a Melodija lemeznyomó monopóliuma, és ismét: nincs vinil. Lehetne vegyesvállalatot szervezni, de a rubel lassan már puha pénznek sem nevezhető.

A nyitott határok a másik irányban is megtették a magukét. Nincs valamirevaló szovjet együttes, amely még ne turnézott volna Nyugat-Európában vagy akár az USA-ban. Nincs se valamirevaló, se semmirekellő, aki ne követne el bármit egy turné reményében. És ez nagy csapda. Az export-őrület következménye: ami külföldön kell, az otthon hiánycikk lesz. És a másik: tényleg jó lesz-e, amit mindenáron külföldre gyártanak?

A Nyugatot hódító szovjetek hatalmas csapatából lássuk a két legeklatánsabb példát: az Akváriumot és a Zvuki Mut.

BG-t (Borisz Grebenscsikov) és társulatát ’85-ben hagytuk el, így most kicsit rá kell pótolni. Kurjokin távozása (ld. Pop Mech) és a punk-kor vége homogenizálta és meglágyította a társulatot. Erősen beatesek, sőt Beatlesesek lettek, de azért nem mondhatni, hogy BG sarmja elillant volna. Népszerűségük viszont soha nem látott méreteket öltött. ’87 óta sorra jelennek meg Melodija-lemezeik, köztük “azelőtti” archív albumok is. Klipjeik állandóan mennek a TV-ben, és tetten érhető egy sajátos deal: a peresztrojka az Akváriumért, az Akvárium a peresztrojkáért. Közben bennfentesek tudják: BG és csapata kérik a legtöbb rubelt egy koncertért az egész Szovjetunióban. S egy napon Szava Gakkel, az ős-tag csellista szevaszt mond: úgy érzi, valami végleg elromlott. Ebbe a helyzetbe csöppentek bele a Nyugat ügyökei. BG végül Dave (David A.) Stewardot, a Eurythmicsből is ismert producert választotta. A meghívás nem az Akváriumnak, hanem csupán személyesen Grebenscsikovnak szólt. A lemezt a CBS adta ki 1989-ben, nagy reklámhadműveletek és több kontinensre kiterjedő turné kíséretében. A zenészek amerikaiak voltak, a vokálokat például Annie Lennox és Chrissie Hynde vállalták.

Milyen lett a lemez? Olyan, mintha egy nyugati popsztár csinálta volna. Olyan profi és túlnyomórészt olyan érdektelen is. Az angol nyelv, ami különben jól megy BG-nek, leleplező hatású: néha mintha magát Bowiet hallanám. Legjobban az oroszul előadott “Fiatal oroszlánok” emlékeztet a régi hangra.

Grebenscsikov ’89 szeptemberében csalódottan tért vissza Amerikából. A lemez nem ment úgy, ahogy tervezték. A turné sem. Nem sokkal később Leningrádban koncertet adott az Akvárium.

Nincs rajta mit szépíteni: A “Veni, Vidi, Vici” a Zvuki Mu-nak sem jött össze. Őket, karakterükhöz híven, egy elvontabb személyiség fedezte fel: Brian Eno, akit mindenekelőtt Mamonov előadásmódja nyűgözött le. Eno  megpróbált ugyan beavatkozni a Zvuki hangzásába, de modernizációs kísérletei sorra kicsorbultak a koproducer Mamonov ellenállásán. Ő ugyanis kitartóan ragaszkodott a szinte akusztikus, tiszta soundhoz. Az eredmény az lett, legalábbis egyes rangos szaklapok kritikai rovatában, hogy a Zvukit a jazzrock kategóriájába sorolták.

Így történt, hogy a Zvuki sem rázkódtatta meg a nemzetközi lemezpiacot. Ennél szomorúbb, hogy az ez év májusi amerikai turné búcsútripnek bizonyult. Később talán részletesen kipletykálásra kerülő okok miatt a jövőben Pjotr Mamonovot és féltestvérét, a hórihorgas gitárost duóban lehet majd látna és hallani, Mamonov i Alekszej néven. Lipnyickíj, aki a Zvuki előtt műtárgyakkal kereskedett, most csukcsföldi zenekart menedzsel, akik félúton vannak az eszkimó népzene és a Pink Floyd között. Hogy még hová vannak félúton, arról s londoni Rough Trade-del kötött előszerződésük jelzi.

Hogyan fest mindezek után a jövő? Örömmel jelenthetem, utánpótlás van, Vadonatúj nevek, akikről még csak a hírt tudom előlegezni: például a Kollazsszkíj Asszesszor, vagy a kijevi VV /veve/. És aztán Észtországból a zseniális Nye Zsdali, Rigából pedig a legradikálisabb hangzású szovjet együttes, a ZGA. Szovjet? Ebben nem lehetünk már biztosak. A Baltikum ebben a cikkben is igazolta a Szovjetuniótól való függetlensége jogosságát: nem fért bele. Litvánia, Lettország és Észtország hagyományairól és jelenéről egy másik írás fog szólni, remélhetőleg ugyanezeken a hasábokon és nem túl sokára.

Ja, majdnem elfelejtettem, Tuszovka annyit tesz oroszul, hogy “e színpadon lévők összessége”. De azt is jelenti, hogy “buli van”.

 

Hajnóczy Csaba, 1991

Megjelent a Magyar Narancsban

Köszönet a gépelésért Nagy Erzsébetnek

 

* Az aktuális hír szerint UFÓt láttak Petrozavodszk fölött.

Advertisements