Xenakis

 

 

A huszas évek Romániájában két meghatározó jelentőségű zeneszerző kezdte meg földi pályafutását: a magyar Ligeti és a görög Xenakis.

Xenakis családja a XIX. században vándorolt ki Görögországból az akkor jobb lehetőségeket kínáló Romániába. A Fekete-tenger partvidékén évezredes hagyománya volt a görög kolóniáknak. Iannis Xenakis 1922-ben született Brailában. Apja jómódú üzletember volt, Wagner-rajongó zenekedvelő. A kisfiú öt éves volt, mikor elvesztette édesanyját. Így került serdületlen fejjel egy bentlekásos iskolába a görög szigetvilág Szpétsze nevű szigetén. Az iskola félig görög, félig angolszász szellemet közvetített: a hagyományos kultúrát az angol nyelv és az angol mintájú sportfoglalkozások egészítették ki.

A zene még sokáig nem játszott központi szerepet Xenakis hétköznapjaiban. Bizonyos alap-vonalak azonban erre a korai időszakra vezethetőek vissza. Ilyen mindenekelőtt az az attitűd, ahogyan Xenakis elutasítja a zene emocionális hatását. A primer használati eszközök, a népzene, a népies műzenék, a rádióban hallható muzsikák, a templomi zene túlságosan is kötődtek kora gyermekkorához, anyja elveszett személyéhez. Túl érzékenyen érintették, azért védekezett ellenük, elutasította őket – mást keresett.

Amíg eljött a másnak az ideje, Xenakis 16 évesen Athénba költözött. Tanulmányait a Műszaki Egyetemen folytatta. Meg sem próbált bekerülni a Konzervatóriumba, magánórákat vett úgy zongorából, mint zeneelméletből. Mindezt erőteljes filozófiai érdeklődés (Platón, Marx) és természetszeretet (hosszú kerékpártúrák Hellász földjén) tette sokat ígérő egésszé.

Ennek az inspiráló korszaknak a háború vetett véget. A görögök számára a II. világháború olasz támadással kezdődött, német megszállással, ezt követően brit invázióval folytatódott. Xenakis részt vett az ellenállásban, és belépett a Kommunista Pártba is, amely az ellenállás fő ereje volt. Fegyverrel csak az angolok ellen harcolt. Ennek a harcnak a nyoma egy súlyos sebhely formájában örökre a fél arcán maradt. A tanklövedék, amely közvetlenül mellette robbant fel, a bal szemét is elvitte.

Ráadásul KP-tagként a harcok után menekülnie kellett Görögországból. Miközben otthon halálra ítélték, hamis papírokkal, kalandos úton érkezett Párizsba 1947-ben.

Le Corbusier, Messiaen, Scherchen

Munka kellett a megélhetéshez, és Xenakis végzett építészmérnökként jött el Görögországból. Hosszú keresés után, ismerősök révén került az akkor már masszív hírnévnek örvendő Le Corbusier irodájának alkalmazásába. Egyszerű segéderőből fokozatosan vált önálló munkatárssá. Ő tervezte a Le Corbusier nevével fémjelzett La Tourette-i kolostor jó részét, a Mester Nantes-i épületének tetején az óvodát, az indiai Chandigarhban a Parlament egyes részeit és más dolgokat. A csúcspont a brüsszeli Világkiállítás Philips-pavilonja volt – s egyben a vég kezdete is. Xenakis önállósága túlment a Le Corbusier által tolerálható határon. Viták, kibékülések után jött a végső szakítás, amely gyakorlatilag Xenakis építészi karrierjének végét is jelentette.

A Le Corbusier-nél töltött 12 év legnagyobb eredménye ugyanis kétségkívül zenei volt. 1959-ben Xenakis kész zeneszerzőként, vitatott, de mindenképpen nagy érdeklődést kiváltó darabok egész sorának szerzőjeként szentelhette magát egyre növekvő mértékben a zeneszerzésnek.

Az út eleje itt is rögös volt. Tanulni akart, de Nadia Boulanger nem tudta vállalni, Honegger pedig egyenesen megbélyegezte („Ez nem zene …”). Végül Messiaen-nál kötött ki. Néhány évig bejárt az óráira, s Debussy-, Wagner- és ön-elemzéseket hallgatott nála. Azt tanulta Messiaentól, hogy nem szükséges végigcsinálnia az akadémikus processzust a stílusgyakorlatokkal, elég, ha figyelmesen, sokat hallgat és tanulmányoz különböző műveket. Elég, ha saját egyéniségét, intellektusát, természettudományos látásmódját használja.

Az első jelentős előadó-egyéniség, aki érdeklődést mutatott a Xenakis-partitúrák iránt, a karmester Hermann Scherchen volt. Scherchen, aki a vezénylés mellett folyóirat-szerkesztéssel, elektrozenei stúdiókísérletekkel, teóriával, elméleti konferenciák szervezésével, tehát az új zene számos aspektusával foglalkozott, afféle barát-tanára, munkatárs-mentora lett Xenakisnak. Az ő támogatásának köszönhető, hogy a görög zeneszerző darabjai megjelentek a nyilvánosság előtt.

Szerializmus, Darmstadt, Stockhausen, Boulez

Azok a gondolatok és személyek, amelyek az ötvenes években az avantgárd sokat emlegetett „fő vonalát” alkották, egyre-másra az összeférhetetlenség tanújeleit adták Xenakis elképzeléseivel. Boulez elfogadhatatlannak tartotta Xenakis általa vélt egyszerűségét, és dilettantizmussal hozta összefüggésbe azt. (Később ennek ellenére rendelt tőle darabot együttese számára.) Mivel az új zene terjedésének infrastruktúráját a szeriális módszer hívei ellenőrizték, Xenakis rendre kimaradt a fesztiválokból, teoretikus alkalmakból. Ha mégsem, úgy kakukktojásként pécézték ki. Az érem másik oldalát mindenekelőtt az a cikk reprezentálja, amelyet Xenakis Scherchen lapjában publikált a szerializmus ellen, éles kritikai támadásként.

Pedig létezik olyan nézőpont, amelyből a szerialisták – akik a hangok hierarchiáját felszámoló schoenbergi tizenkétfokúságot a zene minden ismérvére kiterjesztették – és Xenakis voltaképpen egy látómezőbe esnek. Xenakis is kontrollálni akarja darabjait, méghozzá a lehető legnagyobb mértékben. Őnála a zenétől idegen elemek bevonása volt a radikális lépés. A darab eseményeinek ellenőrzésére a valószínűségszámítást hívta segítségül, a hangok sokaságát matematikai halmazokként kezelte. Halmazait a szimbolikus logika alapműveleteinek vetette alá: metszésnek, egyenesítésnek, negációnak. Természeti jelenségek, például a kinetikus gázelmélet, vagy a molekuláris Brown-mozgás zenei analógiáit kereste. Zenéje minden esetben axiómákon, törvényszerűségeken, determinizmuson és indeterminizmuson, a tudományos racionalizmus pillérrendszerén nyugszik.

A naív vagy fél-naív hallgatószámára mindez nem feltétlenül a vázolt összefüggésrendszerben szűrődik át. Például a Pithoprakta (1955-56) jellegzetességét elsősorban hangzásvilága adja. Xenakis vonószenekarát ütős funkcióban exponálja: vastag kopogás nyitja a darabot, vonóval a testen. Glisszandók, tremolók, üveghangok, pengetések – minden lehetséges (egykor) renitens játékmód megjelenik.

Nem kevésbé enciklopédiája a fül számára oly kedves extremitásoknak a szóló csellóra készült Nomos alpha (1966) töredezett akció-sorozat sem, amely jócskán alkalmas rá, hogy rákérdezzen a Tom Cora–jelenség újszerűségére. Könnyebben felfogható ívével, az egyenletes lüktetések által akkumulálódó energiával hat az ütőhangszerekre, egy játékosra szánt Psappha (1975). „Olyan volt, mint egy baszás” – mondta az 1979-es budapesti, zeneakadémiai bemutató után a mellettem ülő lány, ma már híres rockénekesnő (épp most jelent meg egy CD-je bizonyos Fiúk kompániájában).

Xenakis számos elektronikus, elektroakusztikus kompozíciója közül említsük meg itt a Bohor címűt (1962). Sajátosan apokaliptikus hangzásvilágát nehéz képi (filmi) képzettársítások nélkül érzékeltetni, miközben persze oly sűrűn sugallja azokat, hogy tapintatlanság lenne bárkit is a sajátjaimmal megzavarnom. A Bohor késégkívül az elektronikus zene egyik fontos darabja. Xenakis elektroakusztikus elképzeléseinek megvalósulásában mindazonáltal a CEMAMu (Centre d’Études de Mathématique et Automatique Musicales) 1972-es megalapítása tűnik a legfontosabb mérföldkőnek. Bár Xenakis műhelyének lehetőségei elmaradnak a Pierre Bulez által vezetett IRCAM hatalmas állami támogatással működő gépezetéhez képest, mégis a CEMAMu, technológiai különállásával együtt, kihagyhatatlan kontinense az elektrozenei glóbusznak. Leglátványosabb akciója a „hangtervező asztal”, amely közvetlen kontaktust, kézzel készített rajzot transzformál zenei hangokká.

Xenakis pedig dolgozik. Befejezésül néhány cím az elmúlt évekből: XAS szaxofon-kvartettre (1987). Keqrops – zongoraverseny (1987). The Bacchae – opera Euripidész nyomán (1993).

 

Hajnóczy Csaba, 1994. Megjelent a Magyar Narancsban.

Köszönet a gépeléséert Dabasi Sándornak.

Advertisements